Villámnyaralás, Szántódon, Tihanyban
Azt mondják, hogy a jóból kevés is elég, ezt a mottót írhatnám fel az előző hétvégére a naptáramban. Péntek délután indultunk, úgy hogy alig gondoltuk végig, hogy mit is kellene vinni. Persze utólag beláttuk sok esetben, hogy egy ilyen kacatot jó lett volna még bezsúfolni a csomagtartóba, de ugyebár, az ellentmondana a mindenkori gyakorlattal.
Most is átfutott a gondolat az agyamon: 2 féle ember van, az egyik rendszerezett táskával járkál, amibe csak belenyúl és előkapja a neki szükséges elemét a nyaralásnak, a MÁSIK olyan mint mi (helyesbítek, én, mert az én reszortom volt a pakolás): szinte mindig elfelejt valamilyen bagatel, mindig kellő dolgot. Vagy túl sokat, vagy keveset pakol, ha az első helyzet az adott, csupa olyan ruhával tölti meg becses és méretes pakkját, ami A: nem az adott időhöz, B: nem a környezethez való. Úgy mint, kispulcsi, ha véletlen fázna, elegáns cipő a vízpartra. Mindig utólag látom, mennyire non-sence, pedig 4 év koli és kb. 7-8 év szegedi hurcolkodás van mögöttem.
Ellenben, ami tényleg kellene neki, vagy elfelejtődik, vagy olyan állapotban van, hogy már csak az imádság és az illető jószerencséje tartja össze. Ilyen egybeesés volt az helyzetemmel az a kis szanda, ami az indulás napján mondta, hogy inkább 2 darabban folytatná a kárrierjét. Így hát kényszerűségből cipőboltok felkeresésével töltöttem a hőségriadó legfülledtebb óráit, ahol nem találtam semmit. Lehet, hogy ez az időszak lett volna az IDŐ, hogy értelmesen, végiggondolva bepakoljak.
De neeem, mi a második csoportot gazdagítjuk, akik olyanok mint a "Reszkessetek betörők"-ben lévő, reptéren végigszaladó, utolsóként felszálló család. Az okos ember a mások hibájából tanul, a hülye a sajátjából....nos én a 3. kategória vagyok, visszaeső.
Ennek ellenére, a párdarabom érdeme, hogy gyönyörűen felértünk előbb Budapestre, majd a Balatonhoz és éppségben, hazaértünk, pedig volt a hétvégén Hungaroring, 40 fok árnyékban, balesetek, öngyilkos miatt feltorlódó autópályák, senki sem hibáztatná, ha még mindig ott ülnénk.
A vízpartokon különös érzése támad az embernek: azonnal érezni akarja a hűvöset, ő is annak a kékségnek akar a része lenni, amibe olyan hamar belegyönyörödik, ahogy egyre közelebb ér hozzá, megbabonázza.
Ezért volt az, hogy amint megérkeztünk, nem telt el a pancsolásig 15 perc.
Megebédeltünk egy olyan helyen, ahol csak azután láttuk meg a gigantikus halmot formázó bolognai spaghettit, miután kikértük a sajátunkat. Egy igazi torpedóromboló volt, amit nemhogy 2 embernek, 4-nek ajánlanék, mégis a szomszéd asztalnál ülő nő egymagában tüntette el! A fiúk hasonlóan reagáltak mint Obama:
Ebéd után megnéztük a szántódi révet, hogy futnak ki a kompok és hogy úsznak előlünk el a kacsák, amint meglátták, hogy tőlünk nem kapnak kaját.
P. belemerészkedett a vízbe, a parton maradtam a papucsával, majd miután hallótávolságba kerültek az utastársaink, odaszóltunk nekik, hogy a visszafele utat inkább úszva tennénk meg, mind a 200 métert. Így rájuk bíztuk az ingóságainkat és miután a köveken megcsúszva úgy belezúgtam a vízbe mint egy ólajtó, gyorsabban leértem, nem kellett a fokozatos szoktatással bajlódnom, elindulhattunk.
Végig 120 cm volt a víz, nagy kékség, aminek a széleit még sejteni sem sejted. Egy nádassal körülvett stégre egy német apuka lopózott ki, hogy titokban rágyújtson és a következő pillanatban becsobbant a vízbe egy doboz sörrel. Szuper!
Délután négykor már hallottam egy kedves kis hangocskát: Lassan kezdek éhes lenni, elkezdhetnénk a vacsorát!
Olyan kis naívak voltunk, megszoktuk a jót, az állandó 25 fokot a vízben. Viszont nem mérlegeltünk, hogy ha eltávolodunk ettől a közegtől, 10 percen belül úgy érezzük, mintha a Marson sétálnánk, vörös délibábok között, a bolt 1 km távolságban. Így lusta malacok voltunk, autóval tettük meg az utat, a bolt olyan képet festett, mintha egy katasztrófafilmben néznék a pánikbevásárlást. A vacsora: lecsó. Gyerekkoromban és fiatallyánykoromban nem szerettem, de rájöttem azért nem, mert az elkészítése nem tetszett (ne haragudj anyukám), teljesen a rabja lettem, a nyári ételek netovábbja. Felszerelt konyha volt a szálláson, a kiskanálon át az espresszofőzőn (nem vittünk cafét, kicsit koffeinhiányos voltam már a 3. napon) keresztül minden volt.
Egy babaház felnőtteknek.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy nyugdíjas Humor Herold mondogatja mindenkinek: nézzétek ott a hálóterem. Utólag rájöttem, hogy a mi hálófülkénkre gondolt, ami a környező sátrazóknak épp szemmagasságba került. Mikor felültem egy reggeli szúrós pillantásommal tudattam, hogy nem kívánunk barátkozni vele, főleg, mert felkeltett. Utána már nem szólt semmit, hagyta P.-t aludni. Kivonultam olvasni. ÁÁÁÁM az ember természetközelben felveszi napszakok ritmusát, reggel 7 után mindenki felkelt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tollasoztak, bicikliztek, görkoriztak, vagy csak szimplán sivítoztak a gyerekek, a férfiak valamely új kocsit körbeállva beszélgettek és vitatkoztak a fordulatszámról, a nyugdíjas mamák az otthoni pad helyett most a közös zuhanyzó előtt vitatták meg a csípőműtétjüket. Ez az egész olyan lüktetővé és hangossá tette ezt a kis csendes balatoni reggelt, hogy nem volt nyugalmas olvasás. Idővel kiszállingóztak a többiek is, 10-re puccba vágtuk a szállást és elindultunk a komphoz.
Tihany:
levendula illata száll a levegőben...kicsit elfogult vagyok Tihannyal kapcsolatban, mert minden olyan szépség megtalálható itt, ami nem tesz képessé a reális megítéléshez. A balatoni népi építészet a szívem csücske, itt gyönyörűen karban tartott házak vannak, szabad kéménnyel, amin keresztül látod a felvillanó kék eget. A köztereken, virág illatban hallgatod a közelben játszott hegedűszólót, kis méhecskék röpködnek a lábaidnál és a messziben látod a gyönyörű kék öböl vizét. Ez már olyan szép, hogy giccses!
2 órára álltunk meg, végigjártam és mutogattam az általam szeretett helyeket, hátha nekik is tetszik, de van egyáltalán olyan, akit ez hidegen hagy?
Eljövetben még fürödtünk egyet, hogy bebiztosítsuk a következő 2 óra sikerét, hideg fejjel menjünk az aszfaltra, így is meg kellett állni, hogy kihámozzuk magunkat az ülésből.
Utólag hallottuk, hogy a Dunántúl teljesen beállt, HA-TAL-MAS mázlisták voltunk. Budapestről lefele a versenyautókat nézegetők jártak rosszul, a szemben lévő sáv állt és állt, amíg a bokron túl elsuhantunk mellettük. Az utak között felállított hőmérő 41 fokon állt, 18:30-kor
A sötétedéssel együtt, mi is hazaértünk.
Most is átfutott a gondolat az agyamon: 2 féle ember van, az egyik rendszerezett táskával járkál, amibe csak belenyúl és előkapja a neki szükséges elemét a nyaralásnak, a MÁSIK olyan mint mi (helyesbítek, én, mert az én reszortom volt a pakolás): szinte mindig elfelejt valamilyen bagatel, mindig kellő dolgot. Vagy túl sokat, vagy keveset pakol, ha az első helyzet az adott, csupa olyan ruhával tölti meg becses és méretes pakkját, ami A: nem az adott időhöz, B: nem a környezethez való. Úgy mint, kispulcsi, ha véletlen fázna, elegáns cipő a vízpartra. Mindig utólag látom, mennyire non-sence, pedig 4 év koli és kb. 7-8 év szegedi hurcolkodás van mögöttem.
Ellenben, ami tényleg kellene neki, vagy elfelejtődik, vagy olyan állapotban van, hogy már csak az imádság és az illető jószerencséje tartja össze. Ilyen egybeesés volt az helyzetemmel az a kis szanda, ami az indulás napján mondta, hogy inkább 2 darabban folytatná a kárrierjét. Így hát kényszerűségből cipőboltok felkeresésével töltöttem a hőségriadó legfülledtebb óráit, ahol nem találtam semmit. Lehet, hogy ez az időszak lett volna az IDŐ, hogy értelmesen, végiggondolva bepakoljak.
De neeem, mi a második csoportot gazdagítjuk, akik olyanok mint a "Reszkessetek betörők"-ben lévő, reptéren végigszaladó, utolsóként felszálló család. Az okos ember a mások hibájából tanul, a hülye a sajátjából....nos én a 3. kategória vagyok, visszaeső.
Ennek ellenére, a párdarabom érdeme, hogy gyönyörűen felértünk előbb Budapestre, majd a Balatonhoz és éppségben, hazaértünk, pedig volt a hétvégén Hungaroring, 40 fok árnyékban, balesetek, öngyilkos miatt feltorlódó autópályák, senki sem hibáztatná, ha még mindig ott ülnénk.
A vízpartokon különös érzése támad az embernek: azonnal érezni akarja a hűvöset, ő is annak a kékségnek akar a része lenni, amibe olyan hamar belegyönyörödik, ahogy egyre közelebb ér hozzá, megbabonázza.
Ezért volt az, hogy amint megérkeztünk, nem telt el a pancsolásig 15 perc.
Megebédeltünk egy olyan helyen, ahol csak azután láttuk meg a gigantikus halmot formázó bolognai spaghettit, miután kikértük a sajátunkat. Egy igazi torpedóromboló volt, amit nemhogy 2 embernek, 4-nek ajánlanék, mégis a szomszéd asztalnál ülő nő egymagában tüntette el! A fiúk hasonlóan reagáltak mint Obama:
P. belemerészkedett a vízbe, a parton maradtam a papucsával, majd miután hallótávolságba kerültek az utastársaink, odaszóltunk nekik, hogy a visszafele utat inkább úszva tennénk meg, mind a 200 métert. Így rájuk bíztuk az ingóságainkat és miután a köveken megcsúszva úgy belezúgtam a vízbe mint egy ólajtó, gyorsabban leértem, nem kellett a fokozatos szoktatással bajlódnom, elindulhattunk.
Végig 120 cm volt a víz, nagy kékség, aminek a széleit még sejteni sem sejted. Egy nádassal körülvett stégre egy német apuka lopózott ki, hogy titokban rágyújtson és a következő pillanatban becsobbant a vízbe egy doboz sörrel. Szuper!
Délután négykor már hallottam egy kedves kis hangocskát: Lassan kezdek éhes lenni, elkezdhetnénk a vacsorát!
Olyan kis naívak voltunk, megszoktuk a jót, az állandó 25 fokot a vízben. Viszont nem mérlegeltünk, hogy ha eltávolodunk ettől a közegtől, 10 percen belül úgy érezzük, mintha a Marson sétálnánk, vörös délibábok között, a bolt 1 km távolságban. Így lusta malacok voltunk, autóval tettük meg az utat, a bolt olyan képet festett, mintha egy katasztrófafilmben néznék a pánikbevásárlást. A vacsora: lecsó. Gyerekkoromban és fiatallyánykoromban nem szerettem, de rájöttem azért nem, mert az elkészítése nem tetszett (ne haragudj anyukám), teljesen a rabja lettem, a nyári ételek netovábbja. Felszerelt konyha volt a szálláson, a kiskanálon át az espresszofőzőn (nem vittünk cafét, kicsit koffeinhiányos voltam már a 3. napon) keresztül minden volt.
Egy babaház felnőtteknek.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy nyugdíjas Humor Herold mondogatja mindenkinek: nézzétek ott a hálóterem. Utólag rájöttem, hogy a mi hálófülkénkre gondolt, ami a környező sátrazóknak épp szemmagasságba került. Mikor felültem egy reggeli szúrós pillantásommal tudattam, hogy nem kívánunk barátkozni vele, főleg, mert felkeltett. Utána már nem szólt semmit, hagyta P.-t aludni. Kivonultam olvasni. ÁÁÁÁM az ember természetközelben felveszi napszakok ritmusát, reggel 7 után mindenki felkelt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tollasoztak, bicikliztek, görkoriztak, vagy csak szimplán sivítoztak a gyerekek, a férfiak valamely új kocsit körbeállva beszélgettek és vitatkoztak a fordulatszámról, a nyugdíjas mamák az otthoni pad helyett most a közös zuhanyzó előtt vitatták meg a csípőműtétjüket. Ez az egész olyan lüktetővé és hangossá tette ezt a kis csendes balatoni reggelt, hogy nem volt nyugalmas olvasás. Idővel kiszállingóztak a többiek is, 10-re puccba vágtuk a szállást és elindultunk a komphoz.
Tihany:
levendula illata száll a levegőben...kicsit elfogult vagyok Tihannyal kapcsolatban, mert minden olyan szépség megtalálható itt, ami nem tesz képessé a reális megítéléshez. A balatoni népi építészet a szívem csücske, itt gyönyörűen karban tartott házak vannak, szabad kéménnyel, amin keresztül látod a felvillanó kék eget. A köztereken, virág illatban hallgatod a közelben játszott hegedűszólót, kis méhecskék röpködnek a lábaidnál és a messziben látod a gyönyörű kék öböl vizét. Ez már olyan szép, hogy giccses!
2 órára álltunk meg, végigjártam és mutogattam az általam szeretett helyeket, hátha nekik is tetszik, de van egyáltalán olyan, akit ez hidegen hagy?
Eljövetben még fürödtünk egyet, hogy bebiztosítsuk a következő 2 óra sikerét, hideg fejjel menjünk az aszfaltra, így is meg kellett állni, hogy kihámozzuk magunkat az ülésből.
Utólag hallottuk, hogy a Dunántúl teljesen beállt, HA-TAL-MAS mázlisták voltunk. Budapestről lefele a versenyautókat nézegetők jártak rosszul, a szemben lévő sáv állt és állt, amíg a bokron túl elsuhantunk mellettük. Az utak között felállított hőmérő 41 fokon állt, 18:30-kor
A sötétedéssel együtt, mi is hazaértünk.
 |
| Tényleges zen-hangulat, hegedűszóval |
 |
| Ő is morci volt, mert a balatonfelvidéki bornagyhatalom szívében egy sörfesztiválon ül |
 |
| Levendulából mindenhova jut, milyen jól teszik! |
 |
| "Levendelárium": szagos lakberendezés |
