Le Café de Capucine

Bufi=muffin. Nagymamám adta ennek a most már hozzánk is beszivárgott, általánossá vált süteménynek ezt a nevet. Aranyos, mert olyan alternatívákkal váltja ki a jövevényszavakat, amik ha nem is magyarosak, beleégnek az ember agyába, utána nem tudja eredeti alakjában használni. Ilyen sorsra jutott a családunkban az ici-vici showként megragadt Activity show, vagy a muffin. Tegnap készítettem el a bufi egy fajtáját, beletéve a múltkor vásárolt saját márkás "Budgetellából", mezei, Spáros Nutella, mert ugyebár válság van. Amikor P. felolvasta, hogy 5% kakaót és kb. ugyanennyi mogyorót tartalmaz (ugye milyen jó vásár?), eldöntöttem, hogy magában biztosan nem fogjuk enni. Egy kellemesen édes süti jött ki belőle, ami nagyon jó volt egy pohár tejjel, kávéval uzsonnára. Elgondolkodtam rajta, hogy ha a kutyáink otthon nem porszívózzák fel az arcukba az összes mogyorót  a bokor alól, megpróbálkozom a nutellakrém otthoni előállításával. De ez egy másik project. Szilikon formákat haszná

Jártatok már úgy, hogy megdöbbentetek, mennyire tudatlanok, csukott szemmel járók vagytok? Múlt vasárnap egy olyan útra fordultunk le, ami mellett milliószor elhaladtam, de sohasem gondolkodtam azon, hogy merre vezet. Merre vezet kedves, hát a paradicsomba! Amint eldöntöm az agyamban, hogy a térség, a vidékem menthetetlenül halad a kulturális és környezeti leépülés, kihalás irányába mindig találunk valami olyan dolgot a környezetünkben, amiért érdemes kiállni és megvédeni. Az otthonomtól 20 km-re megtaláltam a tökéletes helyszínt életünk tengetéséhez. A bökkenő az, hogy minket (mint a halottkémet) csak akkor hívnak, ha már eldöntetett a sorsa, vagyis ha már megegyeztek a vevővel. Már említettem a korábbiakban, hogy folyamatosan kertet keresek magunknak, hogy szerethessem és gondozhassam. Eddig volt néhány jelentkező de olyan területeket ajánlottak fel amelyek nem biztonságosak, nem érdemes termelni rajta, másnak.   Már megszokhattam volna, hogy amire kitartóan gondolok, besétál az

Szerencsés emberek vagyunk, mert a munka, a hobbi és a kedvtelés, a szív gyönyörködése egyensúlyba került. Mozgalmas kis hétvége volt. Szombaton a tét nélkül indulók, úgymond titkon reménykedők nyugodtságával  indultunk Nick Vujicic előadását megnézni, aminek hatalmas visszhangja volt, mert már a kapunyitás előtt másfél órával buszok garmadája állt a parkolóban. Nem volt akkor még jegyünk, erőt vettünk magunkon és elindultunk a bejáratokhoz, hátha átverekedjük magunkat a tömegen és kettőt az utolsó ezerből magunkénak tudhatunk. ÖÖÖ 2 perc múlva jeggyel együtt indultunk fagyizni, (ez volt a vigaszdíj, ha nem jutnánk be) és rá kellett jönnünk, hogy más nem volt olyan kretén/zseni, hogy úgy állított ide, hogy csak a reménysége van, de mi jókor reménykedtünk. HáHÁHÁ! Ha lesz valami más program, ugyanígy csináljuk. Gyönyörű idő volt, mindenki árasztotta magából a várakozás izgalmát, hogy ez tényleg egy olyan program lesz, ami épülésünkre szolgál. Előzékenységet, több mosolyt láttam, mint á

Túl sokat nem kell belemagyarázni, olyan egyszerű. Aprópója annyi akad ennek a kis csokornak, hogy a héten 2 alkalommal is sikerült kapnom a tavasz legszebb virágaiból. Ez a virágcsokor ami a képen van, gyöngyikének hívják, a régi falusi portákon lehet megtalálni, olyan egyszerűek és gyönyörűek, ahogy a bólogató fejük kikandikál a fűből. Ezt egy kedves ismeretlen kislány nyomta a kezembe, olyan címszóval, hogy nekem szedte. Nem tudtam napirendre térni felette, olyan kedves gesztus volt. Milyen az élet, éppen azon a napon, a kocsi hátsó ülésén utaztattunk néhány példány gyerek (felnőtteknek is lehetne színezni, olyan kis kedves, akár...na jó, magamnak nyomtattam) színezőt. Ekkor felismertem az univerzum üzenetét, amely a kifestő valódi célcsoportjára utalt. Odaadtam neki és a testvérének viszonzásképp. A másik a gyermekláncfű volt. A napokban valaki csengetett. Ilyenkor összerezzenek, mert sohasem tudom, hogy meg akarnak e téríteni, vagy egy nagyszerű szolgáltatással lehetek e gaz

Ma céltalanul járkáltam a boltban, hogy beüssön az agyamba egy amolyan villámlás, valami inger, hogy mit főzzek ma ennek az embernek, mire hazajön. Ekkor megláttam a friss spenótot. A többi, már történelem. A quiche-el Őnagyságával már régi ismeretségben vagyunk, készült a konyhánkban már halas, májas, húsos, de ennél a mainál bizony eddig sohasem érzett kellemes illatok lengték be a lakást és annak légterét. Ebben a csodaszép időben tiszta öröm volt megcsinálni ezt kicsit sem bonyolult vagy körülményes fogást. Nehezen fogom kibírni, hogy az összes ropogós szélét ne tunkoljam bele a közepébe. Ennyit a dumából, most jöjjön az érdemi része, avagy, hogyan kivitelezzétek otthon ezt a gyönyörűséget. Hozzávalók: 250 g friss spenótlevél 1 csomag (275 g) fagyasztott leveles tészta 2 dl tejszín 2 tk só 2 tojás 1 evk liszt őrölt bors 4 gerezd fokhagyma 2 csirke felsőcomb 1 evk zsiradék 5 dkg trappista Tetejére ízlés szerint füstölt sajt és  kevés feta (ezek voltak a hűtőnk

Mint ahogy hónapokkal ezelőtt megfogalmaztam, az ember természeténél fogva hajlik a könnyebb, kompromisszumot (csakis magával) nem megvető megoldásokra. Hosszú távon nem viszi előbbre a személyiséget, csakis odázza a tetteken keresztül megoldásig vezető utat. Ez az áhított, úgynevezett komfortzóna területe, ami magába szippant, anélkül, hogy ellenkeznénk. Pontosan, pontosan amikor nagy gondtalanságunk olyan posványa van a fenekünk alatt ami kellemes, meleg...és marasztaló. Miért írom mindezeket? Mert én is beleestem. Olyan szerencsés ember vagyok, hogy magam oszthatom be a munkarendem, ha akarom elhúzom, vagy megnyomom és egyben letudom hamarabb. A hivatalos közlemény szerint, ha több szabadidőd van, több idő jut arra, amit szeretsz és kedvtelésből csinálhatod a kis ingyom-bingyom dolgaidat. HAZUGSÁG! Miért? Mert átbillensz a valamit produktívan csinálóból azzá, aki csak -gat -getel. Festeget, írogat, főzöget. Mert a jó munkához nem (csak) idő kell, hanem a rendszer szorítása, hogy

 Mikor ma visszanéztem a hétvégén készült fotóimat régi, Szent Ferenci gondolatom jutott eszembe, aminek megfigyelésével órákig tudtam bámulni a busz ablakán végigrohanó tájat: Nincs mit tenni, a legnagyobb és legkvalitásosabb festő nem más, mint a Jóisten. Az is lehetne a címe, hogy csodáld meg a nagy festő palettáját. Nézzétek meg, milyen tehetség kell ahhoz, hogy ezeket az egymáshoz tökéletesen passzoló, mégis annyira különböző színeket produkálni tudja? Azok a sárgák és viharkékek, szürkék egymásnak vannak kitalálva. Nem is buheroltam vele szinte semmit, csak a mai napi szentenciát biggyesztettem fel. Többre nincs is szükség.   

Ha a tipográfia tanárom látná ezt a kis játékot, bizonyára fogná a fejét, hogy túl sok forma, túl sok betűtipus. Hál istennek senki előtt már nem kell félelemmel teli, összeszorított fenékkel várni a szemének villanását, hogy jó-e, tetszik-e? Csak azzal a középiskolai, wc falra felírt közhellyel tudok élni, hogy: Ne vedd túl komolyan az életet (művészetet), úgy sem éred meg élve. Tudja valaki, hogy melyik filmben hangzott el? Nekem nem ugrik be.   Jó hétvégét mindenkinek! Dicséretből sohasem elég!

Több dologgal kapcsolatban megdőlt a hitem az elmúlt néhány napban: sohasem gondoltam volna, hogy Budapesten, éjjel 500 forintért akar beengedni egy széttárt karú, borgőzös figura a szállásunkra, hogy egyszer olyan múzeumba  fogok menni, amelyen egy ember gyűjtési szenvedélye találkozik az üzleti érzékkel, így féltett tárgyai mutogatásából példásan megél. Nem hittem volna, hogy valaha el fogok kapni egy Marilyn Monroe tipusú kacsintást a barátom felé egy 70 pluszos idős néni szeméből. Legutolsó sorban sohasem hittem volna, hogy utazást nyerhetek egy nyúlfarknyi írással. Egész életemben mindig volt valaki, aki jobb, okosabb, csinosabb, soványabb stb. egyén, olyan emberek akik teljesen megérdemelten győztek. De most én? Nem értem. Így a visszafele vezető útig nem is tudtam hova tenni ezt a dolgot, csak megéltem. Örültünk mindennek, kacagtam, hogy egy napfényes erdőre néz a szobánk, hogy az alagsorban jacuzzi van, hogy kiszolgálnak minket. De nem jutott el az agyamig, hogy ez az AZ ut

Iringó kocka (4-6 személyre) Hozzávalók: 80 db négyszögletes háztartási keksz 1 nagy doboz natúr joghurt 1 kis doboz tejföl 2 evk cukor 1 evk lekvár/dzsem Elkészítés: A tejföl, a joghurtot a cukorral és a tetszőleges ízű lekvárral keverjük össze. A kekszekből 5x4 db-os téglalapot raktam ki egy pici tepsibe, nagyjából 15x20 cm-es volt. Egy réteg keksz, arra kentem a joghurt negyedét, ezt addig folytattam, amíg fel nem építettem a 4. réteg kekszet, a záró réteg joghurt, ha fogytán van, segítsünk rá egy nagy kanál tejföllel. Végül takarjuk le Folpackkal légmentesen és minimum 3 órára tegyük a hűtőbe. Felbontás után óvatosan szeletelhető és díszíthető felhígított lekvárral, tejszínhabbal.       Pofátlanul egyszerű! Ez lehetne a szlogenje, mert tényleg. Még évekkel ezelőtt láttam egy kisfilmben, hogy kell csinálni, azóta már mindenféle lekvárral készült. A képen látható legfőképp kék szőlőből és mindenféle a kertben talált bogyókból vagyis Vegyesből készült.