Nick Vujicic Debrecenben járt
Szerencsés emberek vagyunk, mert a munka, a hobbi és a kedvtelés, a szív gyönyörködése egyensúlyba került. Mozgalmas kis hétvége volt. Szombaton a tét nélkül indulók, úgymond titkon reménykedők nyugodtságával indultunk Nick Vujicic előadását megnézni, aminek hatalmas visszhangja volt, mert már a kapunyitás előtt másfél órával buszok garmadája állt a parkolóban. Nem volt akkor még jegyünk, erőt vettünk magunkon és elindultunk a bejáratokhoz, hátha átverekedjük magunkat a tömegen és kettőt az utolsó ezerből magunkénak tudhatunk. ÖÖÖ 2 perc múlva jeggyel együtt indultunk fagyizni, (ez volt a vigaszdíj, ha nem jutnánk be) és rá kellett jönnünk, hogy más nem volt olyan kretén/zseni, hogy úgy állított ide, hogy csak a reménysége van, de mi jókor reménykedtünk. HáHÁHÁ!
Ha lesz valami más program, ugyanígy csináljuk. Gyönyörű idő volt, mindenki árasztotta magából a várakozás izgalmát, hogy ez tényleg egy olyan program lesz, ami épülésünkre szolgál. Előzékenységet, több mosolyt láttam, mint általában, mert ennek az embernek az öröme, a tenni akarása mindenkiből a legjobb énjét hozza ki.
Amikor megláttuk ezt a sort a csarnok előtt fél óra után elindultunk a nagy ember hömölyeg irányába és csodák csodája, a tumultus csak értetlenül várakozókból állt, akik nem tudtak a korlátokon átmászni a többi bejárathoz ahol néhány ember lézengett ÉS NYITVA VOLTAK. Eszembe jutott ekkor: Ilyen vezethetőek vagyunk? Elég lenne egy kolomp egy ember nyakába, hogy a többi kövesse?
Emiatt jutottunk be szintén 2 perc alatt. Hétkor kezdődött a program, addig felmentünk a helyünkhöz és nagy örömben vártunk.
Mintha minden kis momentum azt kövezte volna ki, hogy nekünk itt a helyünk...ne higyjetek az ilyen jeleknek.
A tömeg rossz irányváltoztató képességének tudtuk be, hogy lassan telik meg a csarnok, így hát eltelt 10 perc még 10, 20 perc és így tovább. Immáron nyolc óra volt és egy idegesítő, rosszul hangosított ember magán produkcióján kívül nem történt semmi.
Bemondták, hogy még most jön Pécsről, teljesen érthető így a késés. Viszont egy piciny jó tanács: ha csak szorítva fér bele 2 időpont egy napra, akkor miért nem lehet egy órával későbbre hírdetni?
Akkor az előadó sem csak beesik, hanem normálisan felkészülhet, keveset tán még pihenhet is.
Kezdtük sajnálni, hogy nem hoztuk magunkkal az e-book olvasót, olyan jó szolgálatot tesz ilyen eseteben egy Walking Dead képregény, amikor minden Rooooaaarrrrr és Arrrrhhh gurgulázást felolvasok ennek a jófiúnak és ő csillogó szemmel hallgatja, mintha csak az Andersen összes lenne.
A következő órát inkább csak ennyivel jellemezném: alattomos és amatőr. Mert elhívnak ide x ezer embert akik egy olyan programért fizettek, aminek főszereplőjéről másfél órával az állítólagos kezdés után csak annyival nyugtatták meg az elképedt és csalódott (teljesen jogosan menni készülő) embereket, hogy: "Nick már itt van az épületben" ja kösz szépen kicsit óvodás íze van a dolognak, mint mikor ezt mondták: a Mikulás már itt van az épületben, úgyhogy énekeljetek neki valamit!
Bemutattak mindenkit, mindenki megköszönt mindent, aztán még egyszer bemutatott valakit, ha elfelejtettük volna. Énekeltek, amelyek között volt gyönyörű és valószínűleg csillogó szemmel, kéz a kézben hallgatnám, ha időben elkezdik.
Ekkor olyan ember mentette meg az estét akire sohasem számítottam volna: Kósa Lajos. Gondoltam magamban, miért hívnak fel a színpadra egy ilyen estén politikust? De olyan szépet mondott Debrecenről, hogy mindenkiben felbuzgott a lokálpatrióta érzület és olyanok is elmosolyodtak, akik reményvesztetten, keresztbe font karral, néztek ki a fejükből.
Utána érkezett Nick Vujicic. Eddig csak egy Youtube-os videót láttam róla, amit a párom küldött át. Ismertem, hogy motivációs tréner és egy igazi, józan ésszel gondolkodó, jó ember. Számomra sok volt az előadásában a színpadias elem, lehetőleg mindenkit egy jóízű, megkönnyítő sírásra ingerel, de ez nem probléma. Ez kulturális különbség.
Érdekes volt hallgatni és megerősített eddigi gondolataimban: mert eddig is úgy láttam kis életem folyásába, hogy csak az tud igazán örülni a kis dolgoknak, aki megtapasztalta a hiányt. Mekkora közhely és mennyire tartja magát! Nála nem kis dolgok hiányoztak, de mégis!
Számomra a mások rémisztgetéséből, ugratásából űzött poénokon felül az volt az érdekes, amikor arról mesélt, hogy most hogyan tekint saját magára, az az út hogy valaki az öngyilkossági kísérlettől eljut addig, hogy ténylegesen úgy fogja fel a dolgokat, hogy kezek-lábak? Minek az nekem? Úgy is csak fájna ha megöregszem!
Úgy jöttem ki, hogy lám lám mivé fejlődik akárki, ha elég emberi, érzelmi támogatást kap. Megtölti az előadó tereket szerte a világon! Szerethet és szeretik, mi kell még?
Ha lesz valami más program, ugyanígy csináljuk. Gyönyörű idő volt, mindenki árasztotta magából a várakozás izgalmát, hogy ez tényleg egy olyan program lesz, ami épülésünkre szolgál. Előzékenységet, több mosolyt láttam, mint általában, mert ennek az embernek az öröme, a tenni akarása mindenkiből a legjobb énjét hozza ki.
Mintha minden kis momentum azt kövezte volna ki, hogy nekünk itt a helyünk...ne higyjetek az ilyen jeleknek.
A tömeg rossz irányváltoztató képességének tudtuk be, hogy lassan telik meg a csarnok, így hát eltelt 10 perc még 10, 20 perc és így tovább. Immáron nyolc óra volt és egy idegesítő, rosszul hangosított ember magán produkcióján kívül nem történt semmi.
Bemondták, hogy még most jön Pécsről, teljesen érthető így a késés. Viszont egy piciny jó tanács: ha csak szorítva fér bele 2 időpont egy napra, akkor miért nem lehet egy órával későbbre hírdetni?
Akkor az előadó sem csak beesik, hanem normálisan felkészülhet, keveset tán még pihenhet is.
Kezdtük sajnálni, hogy nem hoztuk magunkkal az e-book olvasót, olyan jó szolgálatot tesz ilyen eseteben egy Walking Dead képregény, amikor minden Rooooaaarrrrr és Arrrrhhh gurgulázást felolvasok ennek a jófiúnak és ő csillogó szemmel hallgatja, mintha csak az Andersen összes lenne.
A következő órát inkább csak ennyivel jellemezném: alattomos és amatőr. Mert elhívnak ide x ezer embert akik egy olyan programért fizettek, aminek főszereplőjéről másfél órával az állítólagos kezdés után csak annyival nyugtatták meg az elképedt és csalódott (teljesen jogosan menni készülő) embereket, hogy: "Nick már itt van az épületben" ja kösz szépen kicsit óvodás íze van a dolognak, mint mikor ezt mondták: a Mikulás már itt van az épületben, úgyhogy énekeljetek neki valamit!
Bemutattak mindenkit, mindenki megköszönt mindent, aztán még egyszer bemutatott valakit, ha elfelejtettük volna. Énekeltek, amelyek között volt gyönyörű és valószínűleg csillogó szemmel, kéz a kézben hallgatnám, ha időben elkezdik.
Ekkor olyan ember mentette meg az estét akire sohasem számítottam volna: Kósa Lajos. Gondoltam magamban, miért hívnak fel a színpadra egy ilyen estén politikust? De olyan szépet mondott Debrecenről, hogy mindenkiben felbuzgott a lokálpatrióta érzület és olyanok is elmosolyodtak, akik reményvesztetten, keresztbe font karral, néztek ki a fejükből.
Utána érkezett Nick Vujicic. Eddig csak egy Youtube-os videót láttam róla, amit a párom küldött át. Ismertem, hogy motivációs tréner és egy igazi, józan ésszel gondolkodó, jó ember. Számomra sok volt az előadásában a színpadias elem, lehetőleg mindenkit egy jóízű, megkönnyítő sírásra ingerel, de ez nem probléma. Ez kulturális különbség.
Érdekes volt hallgatni és megerősített eddigi gondolataimban: mert eddig is úgy láttam kis életem folyásába, hogy csak az tud igazán örülni a kis dolgoknak, aki megtapasztalta a hiányt. Mekkora közhely és mennyire tartja magát! Nála nem kis dolgok hiányoztak, de mégis!
Számomra a mások rémisztgetéséből, ugratásából űzött poénokon felül az volt az érdekes, amikor arról mesélt, hogy most hogyan tekint saját magára, az az út hogy valaki az öngyilkossági kísérlettől eljut addig, hogy ténylegesen úgy fogja fel a dolgokat, hogy kezek-lábak? Minek az nekem? Úgy is csak fájna ha megöregszem!
Úgy jöttem ki, hogy lám lám mivé fejlődik akárki, ha elég emberi, érzelmi támogatást kap. Megtölti az előadó tereket szerte a világon! Szerethet és szeretik, mi kell még?
