A szabadidő paradoxona
Mint ahogy hónapokkal ezelőtt megfogalmaztam, az ember természeténél fogva hajlik a könnyebb, kompromisszumot (csakis magával) nem megvető megoldásokra. Hosszú távon nem viszi előbbre a személyiséget, csakis odázza a tetteken keresztül megoldásig vezető utat.
Ez az áhított, úgynevezett komfortzóna területe, ami magába szippant, anélkül, hogy ellenkeznénk. Pontosan, pontosan amikor nagy gondtalanságunk olyan posványa van a fenekünk alatt ami kellemes, meleg...és marasztaló. Miért írom mindezeket? Mert én is beleestem.
Olyan szerencsés ember vagyok, hogy magam oszthatom be a munkarendem, ha akarom elhúzom, vagy megnyomom és egyben letudom hamarabb. A hivatalos közlemény szerint, ha több szabadidőd van, több idő jut arra, amit szeretsz és kedvtelésből csinálhatod a kis ingyom-bingyom dolgaidat. HAZUGSÁG!
Miért? Mert átbillensz a valamit produktívan csinálóból azzá, aki csak -gat -getel. Festeget, írogat, főzöget. Mert a jó munkához nem (csak) idő kell, hanem a rendszer szorítása, hogy bele akarod zsúfolni a napodba, ezzel adsz neki fontosságot, így az agyad úgy ütemezi magát, hogy annak az időnek amit belefeccöltél, eredményesnek kell lennie. Így lehetséges az, hogy fél óra írás, vagy tervezés elég, de ugyanúgy dobok el egy délutánt egy félig sem kész dologra, ami úgy, ahogy van, wc-re való. Egyszerűen azért mert megtehetem.
Most megkaptam a magamét, (ez volt a vödör víz a tunyaságnak) mert tegnap délután bejelentette a párom, hogy haza kell mennie. Így az a néhány óra, amit ezzel a mentális semmirevaló csúnyasággal töltöttem, hirtelen felugrott másfél napra.
A beállt agyatlan rutin elvesztése először elszomorított, valamiféle égi jelre vártam, hogy valamelyik jó barátom esetleg épp ma este jut eszébe, hogy felhívjon, vagy írjon néhány sort. Arról nem is beszélve, hogy ha lett volna valami konkrét mondanivalóm, akkor felhívom az illetőt.
De nem, mert szivi be kell látni, hogy a kis világodban nem minden körülötted és az érzéseid körül forog. Így hát beláttam, hogy ez csak egy átlagos hétfő este, az emberek vacsoráznak, beszélgetnek, pihennek. Én is azt tenném egy hétköznap este.
Ez az áhított, úgynevezett komfortzóna területe, ami magába szippant, anélkül, hogy ellenkeznénk. Pontosan, pontosan amikor nagy gondtalanságunk olyan posványa van a fenekünk alatt ami kellemes, meleg...és marasztaló. Miért írom mindezeket? Mert én is beleestem.
Olyan szerencsés ember vagyok, hogy magam oszthatom be a munkarendem, ha akarom elhúzom, vagy megnyomom és egyben letudom hamarabb. A hivatalos közlemény szerint, ha több szabadidőd van, több idő jut arra, amit szeretsz és kedvtelésből csinálhatod a kis ingyom-bingyom dolgaidat. HAZUGSÁG!
Miért? Mert átbillensz a valamit produktívan csinálóból azzá, aki csak -gat -getel. Festeget, írogat, főzöget. Mert a jó munkához nem (csak) idő kell, hanem a rendszer szorítása, hogy bele akarod zsúfolni a napodba, ezzel adsz neki fontosságot, így az agyad úgy ütemezi magát, hogy annak az időnek amit belefeccöltél, eredményesnek kell lennie. Így lehetséges az, hogy fél óra írás, vagy tervezés elég, de ugyanúgy dobok el egy délutánt egy félig sem kész dologra, ami úgy, ahogy van, wc-re való. Egyszerűen azért mert megtehetem.
Most megkaptam a magamét, (ez volt a vödör víz a tunyaságnak) mert tegnap délután bejelentette a párom, hogy haza kell mennie. Így az a néhány óra, amit ezzel a mentális semmirevaló csúnyasággal töltöttem, hirtelen felugrott másfél napra.
A beállt agyatlan rutin elvesztése először elszomorított, valamiféle égi jelre vártam, hogy valamelyik jó barátom esetleg épp ma este jut eszébe, hogy felhívjon, vagy írjon néhány sort. Arról nem is beszélve, hogy ha lett volna valami konkrét mondanivalóm, akkor felhívom az illetőt.
De nem, mert szivi be kell látni, hogy a kis világodban nem minden körülötted és az érzéseid körül forog. Így hát beláttam, hogy ez csak egy átlagos hétfő este, az emberek vacsoráznak, beszélgetnek, pihennek. Én is azt tenném egy hétköznap este.
