Le Café de Capucine

Minden azzal kezdődött, hogy egyik reggel felkiáltottam: Eddig és nem tovább! Azokban a napokban történt ez, amikor a minden platform azon csámcsogott, hogy bezzeg a vasfüggönyön túl jobb minőségű ételeket lehet venni, nagyon meglepett, ezt nem gondoltam volna. Csak vicceltem. (Eltelt egy hét és most meg arról születnek összehasonlítások hogy a hazai termékek jobbak...no comment.) Ha Erről nem tudtam volna, akkor az utazásaim során egy adott város nevével ellátott polóval vagy más túrista ajándékkal térek haza, nem kajával megpakolva. Nem csak az országok között van különbség az élelmiszerekben, hanem ahogy telik az idő, egyre kisebb adagokat kapsz a pénzedért, az is egyre inkább műanyag ízű, semmire való termék. Mint a békás mesében, ahol csak lassan forrt fel a víz, mindig csak kicsivel kellemetlenebb a helyzet és a végén visszanézve látod, hogy átvertek. Néhány dolgot kivéve alig veszünk kész élelmiszert, vannak kattanásaim, amit apró bűnként megtartottam, amit megkívánok, ilyen ...

Nem nagy dolog, csak nem fér a fejembe, hogy lehet ilyet tenni: a 3 napos autónkról lelopták tegnap éjszaka a márkajelet a dísztárcsákról. Valószínű hetek múlva sem tűnt volna fel, ha ma nem szólnak P.-nek a gumisnál, mert ennyire érdekel miket a márkajel. Nem az ára fáj - bár most tudtuk meg hogy bizony túl van árazva - hanem hogy egy böte csavarhúzóval feszegették le és nem vigyáztak rá, összekarcolták, a másik dolog, hogy így ezek után milyen szívvel hagyjuk kint? Kedves (csak vicceltem, egy szemét vagy, úgy is vissza fogod kapni) piti, kétbalkezes tolvaj, ennyire sokat ér néhány csili-vili szar a használt autó alkatrészesnél, hogy a másik ember örömét megrövidítsd vele?

Ne haragudjatok rám, amiért hanyagolom a blogot. Most egy kisebb gödörben vagyok és időbe telik kimászni, de dolgozom rajta. Talán ez az új év feladata, emlékeztet rá az univerzum, hogy egyedül jöttél ide, egyedül fogsz távozni, úgyhogy tessék leszakadni arról, hogy várj a többi ember ragaszkodására és szeretetére. Mondhatnátok, hogy ne komédiázzak, friss házas vagyok, van egy szép családom, fogjam be a szám. Attól, hogy kimondtad az igent, a megoldandó feladatok a kapcsolatban ugyanazok maradtak, ha jól esik tudomásul venni, ha nem. De visszatúrom a torkomba a feltörő sóhajtozást és dolgozok azon, hogy jó barát, jó feleség legyek, előbb vagy utóbb majd visszajön és a szeretettségem igazol. A boldogságot is jó lenne külső tettekkel elérni, de az bent végzendő. Ha a szomorúságot az önzéssel és aggódással, féltékenységgel el lehet érni, akkor miért ne dolgozhatnék a harmónián és a boldogságon? Mint ahogy az élet értelme sem a boldogság, hanem a tapasztalás, jobb nekünk ha magunknak...

Ma visszavittük a meghívókat arra számítva, hogy fülük farkuk behúzva csinálnak egy használható adagot. Nos, nemhogy új meghívókat, még egy bocsánat kérést sem kaptunk. A tegnapi "szakember", Jámbor úr (remélem néha beírja a nevét a google-ba) nevét meghazudtolóan elég vérmesen arra alapozta a rossz választásának eredményét, hogy biza nincs a sufniban egy milliós gépünk ami profin behajtja a lapunkat és ami csak nyomdáknak van. Persze hogy eltörik a lap, kellett nekünk színeset kérni, ami megmerevíti. Ekkor a kezébe nyomtam egy zsír új meghívót, hogy ha ennyire evidens, akkor nézzük már meg, hogy ő milyen profin megcsinálja... Szerintetek mi lett az eredmény? Ugyanolyan gány munka, mert rossz tanácsot adott. Az ami a legrosszabbul esett, hogy miután feladtuk a harcot, hogy viszontlássuk a pénzünk, mert beláttuk hogy az inkompetens viselkedését nem ismeri be, kifele még csak vissza sem köszöntek. Még a titkárnő sem, mert szolidál a hülyeséggel!! Azzal nyugtatjuk magunk...

Egy megtakarított penny, egy keresett penny. Lehetne szivárvány szőrű pónira hivatkozva trillázni, hogy de jó, hogy elkezdődött hét, viszont ez az állítás csak részben állja meg a helyét. Örülök, hogy levehettem a mamuszt, hogy a hajam valahogy kifésülődött, bepakolhattam a szép kis munkás táskám. Késés nélkül eljutottam a bankom főhadiszállására: Gyanútlanul és felkészületlenül ért az a tény, szabad piac és az egymás alá ígérő pénzintézetek farkas küzdelmében találkozom egy olyan céggel, akik nem hónapokkal, évekkel maradnak le a bankszámlám aktualizálásával. Történt ugyanis, hogy irgum burgum panaszlevelet írtam nekik 2010-ben, hogy haladéktalanul szüntessék meg az általuk kiadott, kéretlen kártyám, mert nem vágyom a budapesti reptér VIP várójára havi potom összegért. Kijelentettem, elfogadták, lezártnak tekintettem a témát. Ma derült ki, a kis huncutok az utóbbi 3 évben 2 db bankkártyát tartottak fenn nekem, amiről sem tudomásom, sem igényem nem volt. Anyagias világban élünk ...

Fura helyzetben vagyunk mi ketten. Kétélű fegyver lett a kezünkben az utazás élménye. Nekünk még nem kell gyerekre költeni, van munkahelyünk, szerencsére megúsztuk az egyetemet diákhitel nélkül, a magyar társadalom mostani állása szerint kellemes középosztálynak mondhatjuk magunkat, akik galád módon törögetik a korlátaikat ilyen utazásokkal. Ugyanis, mi nem ruhákra költünk, nem egy 15. akciós, őszi bokacsizmára, egy 85. felsőcskére, sokadik táskára. Azt érzem, hogy az öltözködés funkcionálissá vált számomra, mert minden vásárlásnál kiábrándulok a divatból, abból, hogy nagyítóval lehet olyan ruhadarabokat találni, ami már a boltban nem harsogja a rossz, silány kivitelezését, egy szezonos anyagát. Nincs mit tenni, fogyasztanunk kell, ahhoz, hogy a gazdaság behazudhassa a pénz, normál esetben nem túl gyors mozgását. Ha valaki ezzel szembemegy, mert nincs kapacitása, ideje, gyomra kiadni egy semmirekellő rongyra annyit, mint egy heti fizetése, akkor mit ád ég, megmarad a pénz. Gondo...

Tudom, hogy a negatív reklám is reklám, de inkább elrettentő példának szánom, mert akármilyen nagy is egy cég, nem engedheti meg ezt magának. Debrecen, Pizza di Casa, 2013.09.09 Tegnap olyan dolog történt velünk, amit sohasem hittem volna, hogy a fogyasztói társadalom megenged magának. Marketing órán azt tanultam, a vevőnek mindig igaza van és csak a diktatúrákban megengedett Hofi, hentesnél lejátszott poénja: -Jó napot kívánok. Oldalas van? -Nincs. -Lapocka? - Nincs. -Akkor egy kis karaj? -Nincs. -Tepertőnek való? Beszól hátulról a tulaj: -Karcsikám, ki az, aki ennyire válogat? Így jártunk tegnap, a szolgáltatást és árút adó kérte ki magának ezt az "inzultust". Nevezetesen tegnap mikor hazaestünk a rövidnek és nyugalmasnak aligha nevezhető munkanap után, nem akartunk mást, csak azt a luxust, hogy egy idegen az orrunk alá tolja a vacsorát. Hét órakor megrendeltem az ételt és még fél kilenckor se híre se hamva. A hét órakor érzett "majd jó lesz vacsorázni...

Az utóbbi időben valahogy olyan tapasztalatokat kell szereznem, ami sajnos arra enged következtetni, hogy rossz fele haladunk. Nem Te, nem Mi, hanem mindenki. Gyönyörűen megtanultuk becsukni a szemünket, mert lerombolnak egy városrészt, hogy egy pöfögő, egészségtelen, élhetetlen utat húzzanak rajta végig és az ott élő ügyfelek csakis arra tudnak panaszkodni, hogy így kevesebbet fog érni a lakásuk. Nem számít, hogy a gyereküket teherautók mellett kénytelenek tolni vagy sétáltatni, vagy, hogy valószínűleg a város történetében újra meg nem ismételhető értéket veszítünk. Igen, Mi mindannyian. Vannak kisebb tragikomikus balesetek. Miért emlegetem a kultúra bukását komikusnak? Mert, már kínodban nevetsz rajta, a hülyeségen, a bárdolatlanságon, hogy felnőtt emberek képesek ilyen primitívek lenni. ez az egy ház maradt "útban", előtte utána már előre mozdították az ott élők lakhatását Adott egy ház, csodálatosan szép, ívelt ablakokkal, borospincével, sűtő-betétes cserépkályháva...

Tegnap olyan tevékeny sztahanovisták voltunk, bejártuk a megye észak-nyugati vonalát, Hajdúnánástól Tiszacsegéig. Csak estére szálltunk ki a kocsiból, viszont az ebédidőt fenntartottuk magunknak, így a ebédet a csegesi halászcsárdában költöttük el.  Családom és a párom halszeretetéből adódóan, amikor lehet itthon is kerül egy kis rác-ponty az asztalra, otthon halászlé. De néha egy tradicionel, erre szakosodott intézmény tud olyan újdonságot behozni a gondolkodásunkba, amire még egy magamfajta elledrukker is csak a szájját törölgeti. Így lettem a szegedi harcsapaprikás feltétlen, elkötelezett híve, de az még egy 2010_es történet.  A tiszacsegei halászcsárda elvileg országos díjnyertes halászlét főz, de még tavaly ősszel némán konstatáltam magamban, hogy úgy országos, értsd mindenhol lehet Ilyet enni az országban. De hát ízlések és pofonok. Viszont tegnap meglepődtem, mert olyan jó hideg gyümölcslevest még életemben nem ettem mint ott. Pontosan, bemocskoltam a halak felkent...

Bár a héten megemlített tényre, hogy bizony augusztust mutat a naptár, pedagógus anyukámnak legörbült a szája (ez a vég kezdete, mert szembesül vele, hogy visszaszámol  az iskolakezdésig). Nekünk még vastagon nyár van, minden augusztusi melankólia nélkül. Tavaly is, ma is meglátogattuk az Alföld legnagyobb kánikulai ember gyűjtőjét, a hajdúszoboszlói strandot. Mindig utólag szembesülünk vele, hogy miért nem megyünk éves szinten egynél többször. Mindig olyan boldogan és naívan megyünk, mert nem akarunk mást, csak fürdeni. A megérkezésünk után egyből szembesültünk azzal, hogy délelőtt 11kor olyan hering-színház (a szomszédos törölközőn tanyázó családok leplezetlenül fürkészik mások szociális és szokásbeli különbségeit)  van, hogy nem tudjuk a nyomorult csomagunkat úgy letenni, hogy mi is odaférjünk mellé.  Minden alkalommal elcsodálkozom azokon az idős "hölgyeken" akiknél titokban imádkozol, hogy a szűken szabott bikini felső, amit semmi sem tart, csak a megszokás, ne ...

Kedves gyanútlan, kávéra vágyó barátom! Ahogy Karinthy főviccmester úr mondta a századelőn: "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek". Ki kell írnom magamból ezt a tortúrát, amiben napok óta vagyunk, pedig Isten látja lelkem, én csak kávézni akartam ÉS még nincs vége kérem szépen. Kezdődött ugyanis, hogy kiskeziccsókolom kinézett egy bájos és mégis munkahelyen használható, kompakt kávéfőzőt, amivel elérhetővé válik a kávéba tunkolt croissant az esős nyári délutánokon, anélkül, hogy 3 méterrel távolabb kellene mennie kedves kis asztalától, a kereskedelmi árrésről nem szólva. Megvettük a csodát, úgy hoztam haza, hogy a kocsiban is fogtam a kezemben, csak az első kóstolásnál ért arculcsapásként az íze. Olyan, hogy képes a jó minőségű kávéból egy utolsó, ihatatlan, szívdobogtató löttyöt készíteni. Ha kedves neked a szenvedélyed, ami ehhez az italhoz köt, könyörögve kérlek, ne vegyél elekromos kotyogót! Cukinak, kicsinek, kompaktnak tűnik, de ne csapd be magad. Pár...