Egy eltüzelt szekrény balladája
Az utóbbi időben valahogy olyan tapasztalatokat kell szereznem, ami sajnos arra enged következtetni, hogy rossz fele haladunk. Nem Te, nem Mi, hanem mindenki. Gyönyörűen megtanultuk becsukni a szemünket, mert lerombolnak egy városrészt, hogy egy pöfögő, egészségtelen, élhetetlen utat húzzanak rajta végig és az ott élő ügyfelek csakis arra tudnak panaszkodni, hogy így kevesebbet fog érni a lakásuk. Nem számít, hogy a gyereküket teherautók mellett kénytelenek tolni vagy sétáltatni, vagy, hogy valószínűleg a város történetében újra meg nem ismételhető értéket veszítünk. Igen, Mi mindannyian.
Vannak kisebb tragikomikus balesetek. Miért emlegetem a kultúra bukását komikusnak? Mert, már kínodban nevetsz rajta, a hülyeségen, a bárdolatlanságon, hogy felnőtt emberek képesek ilyen primitívek lenni.
Adott egy ház, csodálatosan szép, ívelt ablakokkal, borospincével, sűtő-betétes cserépkályhával. Építésének éve, 1940. Adott a fiatal tulajdonos, aki annak ellenére, hogy jó szándékú, nincs tisztában azzal, hogy milyen ritka kincs birtokosa. Lássuk be, a világháború alatt nem akármilyen anyagi háttér kellett ahhoz, hogy az ember belekezdjen egy 100 m2-es ház megépítéséhez.
Mindegy, felmérés alatt a kis művészethez hozzászoktatott szemem megcsodálja a régi házak patináját, a gerendákat, az egyedi ablakokat, a harmónika-szerűen összehajtott zsalugátereket, a réz kilincseket (az a cukorka a szememnek, a kedvenc). Az az ünnep, ha régi bútorokat is láthatok.
Észrevettem egy öltözködő szekrényt, fából, ovális tükörrel, faragott fa virágdíszekkel. Annyira tetszett, hogy le is fotózkodtam vele, mint ahogy Mickey egérrel szokás. Nekem ilyenek a sztárok.
Szégyenkeztem felajánlani ott és akkor a tulajnak, hogy megadom egy műkereskedő számát, mert nem tudtam, hogy mihez kötődik, meg akarja e tartani. De utólag mondom, hallgass a megérzéseidre és cselekedj akkor amikor a helyzet fennáll.
Eltelt, egy, kettő, három nap és végre rákérdezhettem:
-Tudja, mennyit érnek a bútorai, ugye sikerült jó helyre szállítani, esetleg eladni őket?
-Persze, a hétvégén eltüzeltem az egészet, nem kínáltak érte eleget.
- (ilyenkor szeretnék átnyúlni az asztalon, hogy fojtogassam, nyelek egyet) A fehér szekrényt is?
- Ohhó az égett a legszebben, tudja, tiszta fa.
Azóta valószínűleg felvágták az íves, kazettás, egyedi ablakokat, ami a dísze volt a háznak, hogy műanyagot tegyenek a helyére.
Minden ilyen esetben kicsit elveszítem a reményemet az oktatási rendszerünkben, hogy focistadionra van pénz, legyenek a gyerekek izomagyú, szolizott hülyék, akikből lesznek felnőtt korukra az "audisták"* akiknek nem számít semmi, csak a pénz. Viszont rajzóra, később a művészettörténet kap heti 1 órát és persze, hogy az már annyit számít a fejlődésben, mint halottnak a csók.
Mit akarunk így felépíteni kedveseim? Mert élhető várost biztos nem. Ja ne haragudj, erre való a lakópark, amit sorompóval zárnak el az úton túlról érkezők elől.
*audista: először Kovács András Péter, használta ezt a kifejezést, jelentése: a kigyúrt, fukszos "értelmiségi" sztereotípiája
Vannak kisebb tragikomikus balesetek. Miért emlegetem a kultúra bukását komikusnak? Mert, már kínodban nevetsz rajta, a hülyeségen, a bárdolatlanságon, hogy felnőtt emberek képesek ilyen primitívek lenni.
 |
| ez az egy ház maradt "útban", előtte utána már előre mozdították az ott élők lakhatását |
Adott egy ház, csodálatosan szép, ívelt ablakokkal, borospincével, sűtő-betétes cserépkályhával. Építésének éve, 1940. Adott a fiatal tulajdonos, aki annak ellenére, hogy jó szándékú, nincs tisztában azzal, hogy milyen ritka kincs birtokosa. Lássuk be, a világháború alatt nem akármilyen anyagi háttér kellett ahhoz, hogy az ember belekezdjen egy 100 m2-es ház megépítéséhez.
Mindegy, felmérés alatt a kis művészethez hozzászoktatott szemem megcsodálja a régi házak patináját, a gerendákat, az egyedi ablakokat, a harmónika-szerűen összehajtott zsalugátereket, a réz kilincseket (az a cukorka a szememnek, a kedvenc). Az az ünnep, ha régi bútorokat is láthatok.
Észrevettem egy öltözködő szekrényt, fából, ovális tükörrel, faragott fa virágdíszekkel. Annyira tetszett, hogy le is fotózkodtam vele, mint ahogy Mickey egérrel szokás. Nekem ilyenek a sztárok.
Szégyenkeztem felajánlani ott és akkor a tulajnak, hogy megadom egy műkereskedő számát, mert nem tudtam, hogy mihez kötődik, meg akarja e tartani. De utólag mondom, hallgass a megérzéseidre és cselekedj akkor amikor a helyzet fennáll.
Eltelt, egy, kettő, három nap és végre rákérdezhettem:
-Tudja, mennyit érnek a bútorai, ugye sikerült jó helyre szállítani, esetleg eladni őket?
-Persze, a hétvégén eltüzeltem az egészet, nem kínáltak érte eleget.
- (ilyenkor szeretnék átnyúlni az asztalon, hogy fojtogassam, nyelek egyet) A fehér szekrényt is?
- Ohhó az égett a legszebben, tudja, tiszta fa.
Azóta valószínűleg felvágták az íves, kazettás, egyedi ablakokat, ami a dísze volt a háznak, hogy műanyagot tegyenek a helyére.
Minden ilyen esetben kicsit elveszítem a reményemet az oktatási rendszerünkben, hogy focistadionra van pénz, legyenek a gyerekek izomagyú, szolizott hülyék, akikből lesznek felnőtt korukra az "audisták"* akiknek nem számít semmi, csak a pénz. Viszont rajzóra, később a művészettörténet kap heti 1 órát és persze, hogy az már annyit számít a fejlődésben, mint halottnak a csók.
Mit akarunk így felépíteni kedveseim? Mert élhető várost biztos nem. Ja ne haragudj, erre való a lakópark, amit sorompóval zárnak el az úton túlról érkezők elől.
*audista: először Kovács András Péter, használta ezt a kifejezést, jelentése: a kigyúrt, fukszos "értelmiségi" sztereotípiája
