Hazaértem

Megemlékezem erről a napról: a mai napon, pont egy évvel ezelőtt, többed magammal összepakoltam a lakásomat Berettyóújfaluban. Dobozba zártuk a teagyűjteményem, a kotyogós kávéfőzőm, a varrógépem, a Vateráról buglizott bútoraimat, (természetesen, egyik sem fiatalabb mint a nagymamám, kivéve az egyedi készítésű olivazöld heveredőm, ami még mindig eladó).
Lezártam és ragasztottam az albérletről-albérletre hurcolt kedvenc kis komódom, ami megjárta a Kartács utcai panelt és a Szeged Odessza városbeli Tűsarok utcát (ahogy Zoli barátom mondja).

Annyiszor felemlegetjük, amikor arra fele visz az utunk: mi lett volna ha, ha másik albérletet találsz, ha meggondolod magad és nem költözöl külön a szülői komfort zónából, vagy ha épp akkor nem vagy otthon és nem találkozunk?
Viszont azt a döntést sem sírom vissza, hogy érdemes volt e feladnom a szuper egoista, magam által összetákolt kis birodalmam, azért, hogy minden sallang nélkül, valaki más megossza velem a saját életterét.
Egység és közös háztartás lettünk alig négy hónap után. Ennyi, nincs hezitálás, nincs pro és contra lista. Azóta is életem egyik legépítőbb és legtermészetesebb döntése volt. Jobban jártunk mindketten, hogy azt a nyomorúságos és sivár verziót nem tapasztaltuk meg, ami arra kárhoztatott volna, hogy sohase ismerkedjünk meg.

Néha kevés a hely, hisztérika, nyűgös vagy rendetlen a másik de szeretünk és akarunk is egyezkedni.   



Ui: A konyhai cuccaim, még most is zacskókban várják otthon, hogy kinevezzek egy polcot a szakácskönyveknek itthon. Igen, itthon.