Az apró dolgok a legszebb emlékek.
Ez a virágcsokor ami a képen van, gyöngyikének hívják, a régi falusi portákon lehet megtalálni, olyan egyszerűek és gyönyörűek, ahogy a bólogató fejük kikandikál a fűből.
Ezt egy kedves ismeretlen kislány nyomta a kezembe, olyan címszóval, hogy nekem szedte. Nem tudtam napirendre térni felette, olyan kedves gesztus volt.
Milyen az élet, éppen azon a napon, a kocsi hátsó ülésén utaztattunk néhány példány gyerek (felnőtteknek is lehetne színezni, olyan kis kedves, akár...na jó, magamnak nyomtattam) színezőt. Ekkor felismertem az univerzum üzenetét, amely a kifestő valódi célcsoportjára utalt. Odaadtam neki és a testvérének viszonzásképp.
A másik a gyermekláncfű volt. A napokban valaki csengetett. Ilyenkor összerezzenek, mert sohasem tudom, hogy meg akarnak e téríteni, vagy egy nagyszerű szolgáltatással lehetek e gazdagabb. Szidom magam, hogy miért nem hallgattam halkabban a zenét, így azt gondolnák, hogy nincs itthon senki...so, ki kell menni. A párom túl jól ismer, mert a csokrát beledugta a kémlelőlyukba, így mikor lábújjhegyen odalopózom és röstelkedve belekukkantottam a lyukba, egy gigantikus sárga virágözönt láttam. Kinyitottam az ajtót és nagyon örültem Neki, a gesztusnak, végül a virágnak. Ha ezt olvassák hímneműek, hazafele tépjenek le egy két száll akármilyen virágot a kedvesnek, feltéve ha az ott kapálgató nyugdíjas megengedi, vagy nem látja. A hatás nem marad el.
Jó hétvégét mindenkinek!
