Veled, a szívem ilyen színes.

Ez a vidám, kedves kis semmiség született egy furcsa, értékelve szomorú találkozásból. Tudjátok,  a sok sok kis hibám olyan jól szervezett egységet alkotnak, hogy van a világon egy férfi, akinek ez gyönyörűségesnek találja. Szerencsés flótás vagyok, nem kétség. Nem kellett fogyókúráznom, megtanulni magam ribancosra kimaszkírozni, vagy olyan ruhákba bújni, amikben nem éreztem jól magam.
Kedves, köszönöm, hogy ha csatákkal is, de olyan maradhattam, sőt jobbá tettél amilyen voltam. Hálásan köszönöm, hogy annyiszor elmondod, hogy a világért se fogyókúrázzak, mert ez a zsír a legszebb rajtam. (Azért még a műtárgyak birtoklásának kérdését meg kell beszélni!)
Summa summarum, nem azért vagy PÁRkapcsolatban, mert teljesítesz, hogy bent maradj, hanem mert kölcsönösen kiteljesítitek egymást. Akár olyan giccsesen édessé és boldoggá, mint ez a szemrevaló debreceni mézeskalács.
A héten viszont egy régi ismerősömet nem ismertem meg, amikor elment mellettem az utcán. Csak egy "kiegészítő" maradt ugyanaz, a párkapcsolat, róla azonosítottam be a hölgyeményt. Utólag, hogy emésztgettem a dolgot, nem ítélhetem el sem őt, sem azokat a szegény, önbizalom hiányos párdarabokat, akik csak szeretni és megfelelni akarnak. Felfoghatom úgy is, hogy minden kapcsolatban vannak megoldandó konfliktusok, mint a szoba közepén, pőrén otthagyott zokni, vagy a lustaságból elfelejetett szemetes levitele. Vajon a másik külseje is megoldandó? Számomra egyértelmű nem.
Elszomorodtam a helyzeten, mert az az ember akiről éveken keresztül azt gondoltam, hogy egy értékes ember, egy egyéniség, már semmi nem maradt. Csakis példaképek, másolandó klisék halmaza, egy megszerkesztett valóság, ami kétségtelenül dekoratív, öööö ennyi.
Ég veled T.!