Sivatagi túra: 1. nap délutánja a pálmaligieti pihenőig
Az elsőt sem írtam le? Dehogynem, csak a délig tartó intervallumig. Nem gonoszkodásból pihentetem az emlékeimet, csakis amiatt, mert annyi minden történt már azóta, hogy a ki sem bontott csomagokra szállnak az újabb élmények: államvizsga, születésnap, ajándék-álom táskán meglepődés, lecsófőzés, iszogatás.
Valahogy olyan távoli lett, mintha nem is velünk történt volna, még a színünk sem emlékeztet arra, hogy megjártuk Afrikát.
Visszakanyarodva a ber-berekhez...ők a sivatag őslakosai, ennek a kegyetlen tájnak az egyedüli használói, akik ténylegesen hazatérnek ide. Barlangokba vájt házaiban kellemes a hőmérséklet, a kis járatok arra emlékeztettek, hogy mennyire emberléptékűen, természeti adottságokat figyelembe véve gondolkodnak. Számomra ez tisztelni való és az egyetlen módként tekintek rá, a hosszú távú életben maradást szem előtt tartva.
Aznap reggel fél ötkor indultunk el a szállodából úgy, hogy szinte semmit sem tudtunk reggelizni. Nem idő híján voltunk, csak a svédasztalra nem raktak kis semmi táplálót. A bagettekből épített torony és a pain au chocolat halom most hiányzott. A horvát sorstársaink lekvárevéssel próbálkoztak, a sok cukor hátha kitart. Mi felszerelkeztünk néhány szem datolyával és du fél kettőig ha nehezen is, de kitartott. Mire a barlangétterembe értünk én már szédelegtem a melegtől és az éhségtől, a férfiak jobban bírják, vagy csak nem mondják.
Szerepelhettem volna a Snickers reklámban, mint a kék ruhás, hisztis díva, aki pár perccel utána már rávetette magát arra az étvágygerjesztő bagettre, amit a gyerekeknek hagytak az asztalon.
Az előétel Brick volt, ami nem más mint húsos, zöldséges, tojásos keverék palacsintába töltve és forró olajban kisütve. Gyönyörű hullámos és aranyszínű lett a tészta, ropogott...ha mindig ilyet ennénk már gurulnánk.
A főétel kusz-kusz volt tajine edényben, csirkével...sajnos nem tevével, ugyanis egy félmondatba megpendítette az idegenvezető, hogy néha azzal is szoktak kedveskedni a vendégeknek. Sajnos nem mi voltunk azok, de végre ebből már megebédelhettünk. Összeültünk egy családdal, akinek apukatagját egy mondattal jellemezném: mikor a pincér a brickből hozott repetát az egész csoportnak (kb. 30 ember) annyit mondott neki, hogy: Barátom, borítsd ide az egészet elém. Szóval egy marhapörköltön tartott magyar embernek ez a kis csirkés kusz-kusz fél fogára sem volt elég. A desszert fügés aprósütemény volt, cukorszirupban megáztatva. Egy nagy asztalnak egy tányérkával.
Ebéd után benézegettünk a barlanghotel szobáiba ami annyira puritán volt, hogy egy kőemelvényre (az esti skorpiójárás miatt) terítettek matracokat, azonkívül csak a nyugalom és a fehér falak voltak.
Továbbmentünk a busszal a közelbe, hogy megnézzük, hogy élnek ténylegesen a barlanglakásokban. A megérkezéskor láttuk a családfőt a tipikus arab férfi munkavégzése közben: egy sátor árnyékában feküdt és felkönyökölve nézte az elhaladó buszokat. Kijött elénk az egész háznép, a nénik bevezettek minket a vastag pálmaaljó mögé. Egy belső folyosón elhaladva a szövőszobába érkeztünk, ahol a nénikék szőtték a ber-ber szőnyeget. Mint egy folklór műsor, népviseletben imitálták nekünk a napi életüket, mi meg sétáltunk közöttük.
Utána jött az érdekes része a dolognak: odajött hozzám a bácsi és mondta, hogy kövessem az egyik belső szobába. Megálltam mint az öszvér, erre megfogott és elkezdett behúzni. Nem antiszociális vagyok, csupán azt tanították ebben az országban, hogy minden gesztus és megmozdulás pénzbe kerül, amit utólag elvárnak. Hívtam az idegenvezetőt és a bácsi elmagyarázta neki, hogy népviseletbe akarnak felöltöztetni, mert a csoportunkból én hasonlítok Fatimára. Fatima Mohamed próféta lánya volt, akit mai napig rajongásig szeretnek, úgyhogy ha kellemetlenül is, de eleget tettem nekik. Ott bent a kis öregasszony rám adta a tradicionális menyasszonyi népviseletet, a páromat pedig kikapták a tömegből, ő lett az én vőlegényem.
Úgy fogtam fel az egészet, hogy majomkodás, csak egy kis közjáték, amit minden csoportban megcsinálnak, de utólag mondta az idegenvezetőnk, hogy még ő is ritkán látott ilyesmit.
A barlangház teljesen nélkülözött minden kényelmi felszerelést, viszont a domb tetején napelemet helyeztek el, biztosítva a "nappali"-ban lévő kistévé energiáját.
Következő megállónk egy olyan városban volt, ahol a rómaiaktól kezdve úgymond összefolyt Afrika minden népcsoportja: rabszolgapiac, a legkülönlegesebb bőrszínekkel és arcokkal. A tejfehértől a szerecsenig. Mindig imádtam a multikultit, de ledöbbentett, hogy 2000 év után is szemmel látható.
Az út mentén nagyon sok piros fehér festésű bódét láttunk, ami mindig a hentes védjegye. Továbbmegyek: a levágott állat bőre vagy feje ki volt lógatva, lehetőleg a leglátványosabb helyre. Székek és asztalok, összetákolt grill mutatta, hogy a kiválasztott húst ott helyben el is készítik nekünk. Az idegenvezető azt mondta: ha kevés légy van, friss, ha sok légy van, ne vedd meg! Itt nincs ÁNTSZ, ilyenkor éreztük, hogy szerencsések vagyunk.
Utolsó megállónk Douz, ahol a Szahara jelképes kapuja volt és tényleg! Pálmaliget, pálmaliget és a monumentális kapu után ott a végtelen sivatag. Tátva maradt a szánt, mert ránéztél és nem éreztél mást csak a csendet a nyugalmat és a szelet a bőrödön. Nem csodálom, hogy az európai utazókat évszázadok óta megbabonázza.
Ott eljött a napunk fénypontja a tevegelés. A tevék gyönyörű állatok, a versenytevék, amelyek nemességében fehérek és nyúlánkak, akár 70 km/h is tudnak futni. Láttunk a sivatag felé haladva a füves puszta közepén néhány tevét, karavánban. Tudták az utat! Maguktól mennek! Egyszer egy héten itatják, akkor viszont 70 litert isznak meg, 2 hetet is kibírnak víz nélkül. Hatalmas fejük van, nagy foguk és furcsa zombihörgéssel lehet őket mozgásra ösztökélni és úgy szeretik a gazdájukat, hogy hozzádörgölik a nagy fejüket a hátához ahogy vezeti őket.
Ott is kaptunk tevegelő kaftánt, egy turbánszerű kendőt, amit azóta is sajnálok, hogy nem tanultam meg, hogy kössem úgy mint ők, mert nem folt melegünk. Egy fél órás túra volt, amit nagyon élveztünk. A nyugdíjasok lovashintóval jöttek ki oda ahova mi. Közben tuareg lovasok karistoltak a tevék között. Olyan picinek tűntek a lovak mellettünk, bár az arab telivér nem nagy növésű fajta. Csillogott a szőrük a napon, látszott, hogy jól tartották őket.
Mikor elindultunk egy ember mindenkit fotózott, mire visszaértünk kinyomta a képeket és meg lehetett vásárolni. Párom viaskodott vele, hogy ne adja olyan drágán, de az ember nem engedett. Igazi színjáték volt, bevetettük az aduászt, hogy annyiért nem kell, olcsóbban adja. Nem, nem adja, annyi az ára. Elvonultunk, ő a szeme sarkából figyelt, hogy megtörünk e. Erre P. visszament, mondta, hogy jóember kidobhatja a kukába, ha elmegyünk és én a háttérben nagy teátrális fejforgatással mutattam, hogy indulunk. Végül csak megadta!
Ezután mentünk el a szállodánkba, esteledett. Beugrottunk az úszómedencébe és lehűtöttük az agyunkat, jobbkor nem is lehetett volna ilyen lehetőségünk. Belegondoltunk, itt vagyunk a sivatag közepén és annyi vizünk van, hogy akár bele is fulladhatnánk. Elképesztő, mint ahogy a gyönyörű aula és az aula felső karélyából kiszóló, vizipipázó, fezes szerecsen, aki annyit mond: Szerbusz, vizibusz!
Valahogy olyan távoli lett, mintha nem is velünk történt volna, még a színünk sem emlékeztet arra, hogy megjártuk Afrikát.
Visszakanyarodva a ber-berekhez...ők a sivatag őslakosai, ennek a kegyetlen tájnak az egyedüli használói, akik ténylegesen hazatérnek ide. Barlangokba vájt házaiban kellemes a hőmérséklet, a kis járatok arra emlékeztettek, hogy mennyire emberléptékűen, természeti adottságokat figyelembe véve gondolkodnak. Számomra ez tisztelni való és az egyetlen módként tekintek rá, a hosszú távú életben maradást szem előtt tartva.
Aznap reggel fél ötkor indultunk el a szállodából úgy, hogy szinte semmit sem tudtunk reggelizni. Nem idő híján voltunk, csak a svédasztalra nem raktak kis semmi táplálót. A bagettekből épített torony és a pain au chocolat halom most hiányzott. A horvát sorstársaink lekvárevéssel próbálkoztak, a sok cukor hátha kitart. Mi felszerelkeztünk néhány szem datolyával és du fél kettőig ha nehezen is, de kitartott. Mire a barlangétterembe értünk én már szédelegtem a melegtől és az éhségtől, a férfiak jobban bírják, vagy csak nem mondják.
Szerepelhettem volna a Snickers reklámban, mint a kék ruhás, hisztis díva, aki pár perccel utána már rávetette magát arra az étvágygerjesztő bagettre, amit a gyerekeknek hagytak az asztalon.
Az előétel Brick volt, ami nem más mint húsos, zöldséges, tojásos keverék palacsintába töltve és forró olajban kisütve. Gyönyörű hullámos és aranyszínű lett a tészta, ropogott...ha mindig ilyet ennénk már gurulnánk.
Ebéd után benézegettünk a barlanghotel szobáiba ami annyira puritán volt, hogy egy kőemelvényre (az esti skorpiójárás miatt) terítettek matracokat, azonkívül csak a nyugalom és a fehér falak voltak.
Továbbmentünk a busszal a közelbe, hogy megnézzük, hogy élnek ténylegesen a barlanglakásokban. A megérkezéskor láttuk a családfőt a tipikus arab férfi munkavégzése közben: egy sátor árnyékában feküdt és felkönyökölve nézte az elhaladó buszokat. Kijött elénk az egész háznép, a nénik bevezettek minket a vastag pálmaaljó mögé. Egy belső folyosón elhaladva a szövőszobába érkeztünk, ahol a nénikék szőtték a ber-ber szőnyeget. Mint egy folklór műsor, népviseletben imitálták nekünk a napi életüket, mi meg sétáltunk közöttük.
Utána jött az érdekes része a dolognak: odajött hozzám a bácsi és mondta, hogy kövessem az egyik belső szobába. Megálltam mint az öszvér, erre megfogott és elkezdett behúzni. Nem antiszociális vagyok, csupán azt tanították ebben az országban, hogy minden gesztus és megmozdulás pénzbe kerül, amit utólag elvárnak. Hívtam az idegenvezetőt és a bácsi elmagyarázta neki, hogy népviseletbe akarnak felöltöztetni, mert a csoportunkból én hasonlítok Fatimára. Fatima Mohamed próféta lánya volt, akit mai napig rajongásig szeretnek, úgyhogy ha kellemetlenül is, de eleget tettem nekik. Ott bent a kis öregasszony rám adta a tradicionális menyasszonyi népviseletet, a páromat pedig kikapták a tömegből, ő lett az én vőlegényem.
Úgy fogtam fel az egészet, hogy majomkodás, csak egy kis közjáték, amit minden csoportban megcsinálnak, de utólag mondta az idegenvezetőnk, hogy még ő is ritkán látott ilyesmit.
A barlangház teljesen nélkülözött minden kényelmi felszerelést, viszont a domb tetején napelemet helyeztek el, biztosítva a "nappali"-ban lévő kistévé energiáját.
 |
| Barlanglakás bejárata |
 |
| Alatta ott a dolgos arab bácsi |
 |
| Ez a medvekaktusz, aminek gyümölcsét szüretelik, másképp élő kerítésként használják. Legközelebb hozok belőle. |
 |
| Ezt a 2 jószágot a kamrában találtuk egy kislánnyal, neki még volt mentsége miért játszik velük porban fekve... |
 |
| Berber konyha 2013 |
Az út mentén nagyon sok piros fehér festésű bódét láttunk, ami mindig a hentes védjegye. Továbbmegyek: a levágott állat bőre vagy feje ki volt lógatva, lehetőleg a leglátványosabb helyre. Székek és asztalok, összetákolt grill mutatta, hogy a kiválasztott húst ott helyben el is készítik nekünk. Az idegenvezető azt mondta: ha kevés légy van, friss, ha sok légy van, ne vedd meg! Itt nincs ÁNTSZ, ilyenkor éreztük, hogy szerencsések vagyunk.
Utolsó megállónk Douz, ahol a Szahara jelképes kapuja volt és tényleg! Pálmaliget, pálmaliget és a monumentális kapu után ott a végtelen sivatag. Tátva maradt a szánt, mert ránéztél és nem éreztél mást csak a csendet a nyugalmat és a szelet a bőrödön. Nem csodálom, hogy az európai utazókat évszázadok óta megbabonázza.
 |
| Itt épp mutatja a hajcsár, hogy hörögjek neki, hogy nyugodt legyen |
Ott is kaptunk tevegelő kaftánt, egy turbánszerű kendőt, amit azóta is sajnálok, hogy nem tanultam meg, hogy kössem úgy mint ők, mert nem folt melegünk. Egy fél órás túra volt, amit nagyon élveztünk. A nyugdíjasok lovashintóval jöttek ki oda ahova mi. Közben tuareg lovasok karistoltak a tevék között. Olyan picinek tűntek a lovak mellettünk, bár az arab telivér nem nagy növésű fajta. Csillogott a szőrük a napon, látszott, hogy jól tartották őket.
Mikor elindultunk egy ember mindenkit fotózott, mire visszaértünk kinyomta a képeket és meg lehetett vásárolni. Párom viaskodott vele, hogy ne adja olyan drágán, de az ember nem engedett. Igazi színjáték volt, bevetettük az aduászt, hogy annyiért nem kell, olcsóbban adja. Nem, nem adja, annyi az ára. Elvonultunk, ő a szeme sarkából figyelt, hogy megtörünk e. Erre P. visszament, mondta, hogy jóember kidobhatja a kukába, ha elmegyünk és én a háttérben nagy teátrális fejforgatással mutattam, hogy indulunk. Végül csak megadta!
Ezután mentünk el a szállodánkba, esteledett. Beugrottunk az úszómedencébe és lehűtöttük az agyunkat, jobbkor nem is lehetett volna ilyen lehetőségünk. Belegondoltunk, itt vagyunk a sivatag közepén és annyi vizünk van, hogy akár bele is fulladhatnánk. Elképesztő, mint ahogy a gyönyörű aula és az aula felső karélyából kiszóló, vizipipázó, fezes szerecsen, aki annyit mond: Szerbusz, vizibusz!
 |
| hedonisták ideje |
