Sivatagi túra 2. nap: a sósivatagtól, Kaiuran müezzinjéig

Baguette vitrin

A második napon már okosabbak voltunk ellátás szempontjából, ugyanis a sovány ebéd és az öt órai reggeli mindkettőnk gyengéje és energia nélkül nem lehet tanulni, hegyre mászni. A kis, igazi francia croissantok kitöltötték a hosszú buszutakat. Ez az ország francia protektorátus (milyen diplomatikus és jó politikai hozzáállás: nem azt mondják nekik, hogy ti vagytok a mi gyarmatunk, hanem mi megvédünk ti országotokat a saját kultúránkkal, így lehet az, hogy az ország utánuk kezdett rendszerbe szerveződni) alá esik, ez azt is eredményezi, hogy minden kisbolt előtt ott egy zárt üvegvitrin, amibe frissen kerülnek bele reggelente e ropogós baguette-ek és a croissant, a pain au chocolat olyan mint az anyaországban.

Láttuk a sivatagban a napfelkeltét, megálltunk kicsit a busszal, leszálltunk, hogy még a hűvösben készínsünk néhány fotót. Szemfülesnek kellett lennem, mert a sok lutra-albumhoz fotózkodó ("itt a táj és én, a vízesés és én, a ház és én...") egyből szaladt a sivatagba, hogy fotózzák őket amint kecses kezükkel fogták a napnak korongját, így amíg rábízták valakire a gépet és megmutatták rajta a gombot, csak a tájjat fotóztam, ami varázslatos volt.

Az első megállónk a sósivatag volt, az ún. Chott el Djerid, ahol ugyanolyan változatos volt a táj, mint meglepetésünkre az egész országban. Itt árulták a "sivatagi rózsát", ami nem más mint sókristályok és a homokszemek összekövülése rózsa alakban, jóindulattal rózsa. Ajánlgatták volna, de annak ellenére, hogy tetszett, nem láttam módot arra, hogy biztonságban hazaszállítsam. Funkcionális hörcsög vagyok, csak olyat szerzek be, aminek látok felhasználási lehetőséget.  A díszes salátástál azóta is nagy kedvenc.
Itt kóstoltuk meg az "átlátszó" datolyát, ami prémium kategóriának számít, olyan gyenge és friss. A fény felé fordítva láttuk a magját. A másik érdekessége, hogy a chott melletti pálmaligetekben nő, aminek talaja sós, mégsem érződik az édességén.

   

 

Továbbmentünk és kis idő múlva átszálltunk sivatagi, IGAZI terepkörülményekhez kialakított dzsippekbe, ahol egy turbános férfi volt a vezetőnk, Camelnek hívták, bár szerintem csak a turistáknak találta ki, angol szóról és cigimárkáról gondolva. Olyan meredek sziklákon mentünk, hogy oda nem tudott volna a buszbálna felkaptatni. Első megállónk egy sziklaoázisban volt, ott lemásztunk a szilákon keresztül egy völgybe, ahol kék, meleg vizű forrás és a buja növényzet elfeledtette, hogy a Szahara peremén vagyunk.

Chebika oázisa mellett egy városka élt és virult egészen 1960-as évekig, ugyanis akkor esett az eső. Csak esett, esett és meg sem állt egy hónapig. Akkor hagyták el véglegesen a városukat a benne lakók. 

Fun fact: Tunéziában úgy építkeznek, hogy az építész párom a fejét fogta: akkor még inkább, mikor kiderült, hogy a lapostetőt nem szigetelik le. Úgyis havonta egyszer esik az eső, ami beázott, a többi 30 alatt ki is száradhat. De nem csak a vityillók, hanem a luxusszállodák is áznak akkor. 

   

Továbbmentünk, elérkeztünk az általam nagyon várt helyszínig, ahol Az angol beteg című filmet forgatták. Az "úszók barlangját" vártam, de ott derült ki, hogy sajnos azt a részt már nem látogathatja a nagyérdemű közönség. Nagyon sajnáltam, de ez a hely is varázslatos volt, gondolkodtam, hogy lehetek e olyan rebellis, hogy beugrom a vízesés alá?

Árusok tűntek fel minden eldugott és általunk kihaltnak gondolt helyen, hogy kössük meg az év üzletét. Szavaink felét a "No money" és "Non, merci" és a cseles "Is it free?" töltötte ki.

Most már értem a film végén miért volt csakis a zene, amikor Ralphes Fiennes kihozza halott kedvesét a barlangól: Ott zubog alattuk a vízesés! Ez egy kiálló sziklapárkány, amihez nem lehet csak fellépni. 

Ott árulták a mindenhol fogyasztott méregerős és forró mentateát, egy decis kis poharakból, mandulával megszórva. 

A középső, fenti felírat vonatkozik ránk. Marketing: Csillagos ötös.

Ebéd után Kairuanba mentünk, ami zarándokhely, ugyanis itt temették el a nagy próféta, Mohamed borbélyát. Építettek egy mecsetet a sír felé. A hithű mohamedánoknak benne van a Koránban, hogy életükben legalább egyszer el kell zarándokolniuk Mekkába. Viszont 7 (!) Kairuani zarándoklattal "talán" kiváltható. Nem sok mindent láttunk a városból, csak betereltek minket egy hatalmas bazárba, ahol minden nagyon olcsó volt (vérszemet kaptam a tevebőr táskáktól és az olajfa tálkáktól). Az első emeleten szőnyeg bemutató terem volt, a tetőn meg be lehetett látni a mecset udvarára. Mi nem léphettünk be, mert más a vallásunk. 

Végig azon a napon kerestünk táskát nekem, de nem találtunk. Az utolsó helyen megtaláltuk a tökéletes darabot, vagyis az ember találta meg, én csak felsikoltottam, hogy ez az! 

Nem tudtuk kifizetni, mert azt hittük hogy kártyával is lehet fizetni. Olyan stílusban ordította le a fejem egy nagy ember és kitépte a táskát a kezemből, hogy nagyon rosszul esett. Ekkor P. kiszaladt a boltból, hogy keressen valakit, aki elvezet minket egy automatához, talált egy idős bácsit. Közben én lemondtam minden dologról ami már nem fért a keretbe, azért ért egy kis elégtétel is. Egy kedves ember szolgált ki, aki végignézte az előbbi jelenetet és szerintem megsajnált: a féltve őrzött hűtőmágnest nem számolta bele a végébe, ajándékba kaptam.      

Kiértem a boltból, P. mondta hogy kövessük a bácsit. Borzasztóan megijedtem, azt hittem segítségnyújtás címén bevezet minket a sikátorba és kirabol. Mert mindig csak mondta, hogy az utca végén lesz, aztán a következő utca végén...besokalltam. Tudtam, hogy késésben vagyunk és senki sem tudja a csoportunkból, hogy eljöttünk. Könyörögtem, hogy forduljunk vissza, a bácsiról nem tudtam, hogy a bolt egyik alkalmazottja. Utólag belátom, hogy nem tudott volna minket bántani az a kis ember, tudom, hogy  a busz megvárt volna, de akkor pánikban voltam és csak potyogtak a könnyeim, hogy itt maradunk. Visszafordultunk, nem lett táska, csak egy jó nagy tanulság: a tömeghülyítés és megfélemlítés igenis létezik. Annyit hallgattuk, hogy vigyázzunk magunkra, veszélyben vagyunk, ne szakadjunk le, hogy egy ilyen helyzet, ami kívül esik az ember komfortzónáján fenyegetésnek él meg. Mint a terorrista hisztéria 911 után Amerikában, mert a terroristákra mindent rá lehet húzni.    

Nem akartam a könnyed úti beszámolót ilyennel elrontani, de mai napig szégyellem magam emiatt a pánikreakció miatt. Ha utaztok legyetek nyitottak és csak annyira óvatosak, amennyire megítélitek, mert különben félni fogtok, lehet, hogy jobban mint kellene.  

Ez volt az utolsó napunk Tunéziában, másnap reggel várt a busz a reptérre. Remélem nem most voltam itt utoljára, de ha mégis, elmondhatom magunkról, hogy sokat láttunk, bejártuk az országot.    

Ez egy videó, ami mozog ugyan, de nem hallható rajta a müezzin, sajnálom.