Fájós hát, Provence-el gyógyítva
Elcsodálkozom az emberi test komplex, terhelhető, kihasználható és mégis olyan sérülékeny mivoltán. Elég egyetlen kis legó a nagy egészben, hogy távolinak tűnjön az a gondtalanság, ami egoista fejünkben nem az egészséget, hanem napi hülyeségeinket helyezte a középpontba.
Sajnos tegnap megtapasztaltam, hogy mikor édesapám lumbágója teljesen eltorzította az arcát fájdalmában egyetlen felüléskor vagy forduláskor, az nem a férfi beteg "focista sérülést" immitáló, túlreagáló manírja.
A tegnap estét egy provancei borokról szóló könyv és stílszerűen "passzoló" 1664 sör (Nr1 bierre de France!!!) tette elviselhetővé. Az volt a zavaró, hogy az agyam és testem is friss volt, tettre kész, viszont a hátam nem engedett. Szerettem volna főzni, takarítani, vagy csak betenni egy mosást, akármit, hogy előrébb legyünk, de még felülni sem tudtam. Ilyenkor köszönöd meg, a Jóstennek, az univerzumnak, a szerencsédnek akárminek, hogy ez annyira nem a hétköznapjaid része, hogy leírandó dolognak, kuriózumnak számít.
A kellemes dolgokra rátérve, ma már be tudtam jönni és elvégzem a munkám és nem félek, hogy ültő helyemben a női vécében maradok, telefon nélkül, csak visszhangozva szólítgatnék: Halló, ló, ló, ló!
Elvágytam megint, most Aix-be, böcsületes nevén Aix en Provance-ba.
Még csak a vasútállomásán jártam, ugyanis ott vártuk be a csatlakozást Lyonba, de móhón próbáltam messzebb látni, mint amennyit a szemem látott. Kevés volt az idő, hogy elcsatangoljunk, sok volt a pakk, de legalább elmondhatom magamról, hogy éreztem a levendula illatát, hallottam a cigale-ok vagy kabócák hangját, éreztem a narancsszínű, érett nap melegét az arcomon, amikor a peronon állva a szél fújta a forró, fűszeres illatokat.
Az egész világ levendula mániája innen indult ki, ott vagyok, akkor az a minimum, hogy arra a 10 percre minden ingert raktározok, címkézek és megfogadom, hogy legközelebb tovább maradok.
Jelentem, egy ponyvát olvastam, ami szokatlanul nagy port vert: Bor, mámor, Provence. Film is készült belőle, csak épp a lányegét felejtették ki az elkészítésnél. A történetet és a szerethető karaktereket.
Írója az angol Peter Mayle, aki összehozott egy férfiak számára is íródott ponyvát, ami nem szól másról, csak a hangulatról, a nyugalomról és a fent felsorolt hangulati elemek permutációjáról, teletűzdelve sok kedves emberrel, francia kifejezéssel, amiért örökké hálás leszek neki, ugyanis érdekesen hangzik egy olyan magyar lány francia nazális szópróbálgatása, akinek kiejtését a saját 10 éves madmoiselle unokahúga egy guruló kacajjal tudott méltatni, nem, nem az elragadtatástól.
DE most senki sem volt, aki megtanított volna a helyes módra, így, mint Elisa Dolittle (My fair lady-Aldrey Heburn--kötelező filmes élmény) olyan tré és "bájos" módon recsegtettem a könyvben előforduló szavakat.
Ahogy már írtam, just do it, nem számít, hogy a nyelvet kicsit is beszélő embert táblát karcoló körömként hat. Nem bírja, úgyis kijavít.
Sajnos tegnap megtapasztaltam, hogy mikor édesapám lumbágója teljesen eltorzította az arcát fájdalmában egyetlen felüléskor vagy forduláskor, az nem a férfi beteg "focista sérülést" immitáló, túlreagáló manírja.
A tegnap estét egy provancei borokról szóló könyv és stílszerűen "passzoló" 1664 sör (Nr1 bierre de France!!!) tette elviselhetővé. Az volt a zavaró, hogy az agyam és testem is friss volt, tettre kész, viszont a hátam nem engedett. Szerettem volna főzni, takarítani, vagy csak betenni egy mosást, akármit, hogy előrébb legyünk, de még felülni sem tudtam. Ilyenkor köszönöd meg, a Jóstennek, az univerzumnak, a szerencsédnek akárminek, hogy ez annyira nem a hétköznapjaid része, hogy leírandó dolognak, kuriózumnak számít.
A kellemes dolgokra rátérve, ma már be tudtam jönni és elvégzem a munkám és nem félek, hogy ültő helyemben a női vécében maradok, telefon nélkül, csak visszhangozva szólítgatnék: Halló, ló, ló, ló!
Elvágytam megint, most Aix-be, böcsületes nevén Aix en Provance-ba.
Még csak a vasútállomásán jártam, ugyanis ott vártuk be a csatlakozást Lyonba, de móhón próbáltam messzebb látni, mint amennyit a szemem látott. Kevés volt az idő, hogy elcsatangoljunk, sok volt a pakk, de legalább elmondhatom magamról, hogy éreztem a levendula illatát, hallottam a cigale-ok vagy kabócák hangját, éreztem a narancsszínű, érett nap melegét az arcomon, amikor a peronon állva a szél fújta a forró, fűszeres illatokat.
Az egész világ levendula mániája innen indult ki, ott vagyok, akkor az a minimum, hogy arra a 10 percre minden ingert raktározok, címkézek és megfogadom, hogy legközelebb tovább maradok.
Jelentem, egy ponyvát olvastam, ami szokatlanul nagy port vert: Bor, mámor, Provence. Film is készült belőle, csak épp a lányegét felejtették ki az elkészítésnél. A történetet és a szerethető karaktereket.
Írója az angol Peter Mayle, aki összehozott egy férfiak számára is íródott ponyvát, ami nem szól másról, csak a hangulatról, a nyugalomról és a fent felsorolt hangulati elemek permutációjáról, teletűzdelve sok kedves emberrel, francia kifejezéssel, amiért örökké hálás leszek neki, ugyanis érdekesen hangzik egy olyan magyar lány francia nazális szópróbálgatása, akinek kiejtését a saját 10 éves madmoiselle unokahúga egy guruló kacajjal tudott méltatni, nem, nem az elragadtatástól.
DE most senki sem volt, aki megtanított volna a helyes módra, így, mint Elisa Dolittle (My fair lady-Aldrey Heburn--kötelező filmes élmény) olyan tré és "bájos" módon recsegtettem a könyvben előforduló szavakat.
Ahogy már írtam, just do it, nem számít, hogy a nyelvet kicsit is beszélő embert táblát karcoló körömként hat. Nem bírja, úgyis kijavít.
