Nabeul piaca
Neopolis a görög neve, keramikusok lakták ezt a helyet. Ez a kis kiruccanás volt a szokató napunk, ugyanis sok olyan dolgot hallottunk erről az országról amik óvatosságra intettek. Ne hagyj a szobádban semmi értéket mert elviszik, mindenképp bérelj széfet, elő ne vegyél valamilyen drága dolgot, átvernek, kicsalják a pénzed, hülyének néznek...Tapasztalatlanok voltunk, hittünk minden olyan félős dolognak, amit utólag nem érzek olyan fenyegetőnek.
Például a taxi közlekedés, azt mondták az eligazításon, hogy ne engedjünk az árból, amit ott mondanak, mert a több nem reális, csak sétálunk tovább, úgyis megáll a következő is és felajánlkozik. Kifogtunk egy olyan kedves bácsit, aki az általunk kiszabott árat egyből elfogadta és amíg hazaértünk addig elmondta, hogy hol mi épül, kapott borravalót. Odafele nem törődött velünk a sofőr, hallgatta a muszlim "vidám vasárnapot" és táncolt, énekelt saját kedvére. Szó se róla hangulatos volt, de erre a forgatagra senki sem készíthetett fel minket, annyira élt az egész. Figyeltem a díszes épületeket, a díszes csempével kirakott házfalakat, finoman megmunkált zsalugátereket és az össze nem téveszthető kék festéket, ami olyan mint az ég. Végigjártunk a piacon, minden árus be akart tessékelni az üzletébe, ha egy pillanatra hezitáltál vagy rápillantottál mikor megszólított. Nem szabad! Szemedet se mozdítsd, mert elveszel a bóvlik mutogatása közepette. Ez volt a turista rész, de tovább mentünk a helyieknek kipakolt részre, ahol a ruhák között, őrült sebességgel válogató csadoros asszonyságok, az egymással ordibáló árusok, a fűszeráruk pazar színei. Ennek szomszédjában árulták a friss mandulát és az Európából hozott kidobott tévék, monitorok és porszívó között megláttuk a halpiacot.
Hiába határolja Tunéziát tenger, a helyiek csak a Ramadan idején fogyasztanak halat, mert nagyon drága. Hogy lehet ez? Minden fogást exportálnak. Az idegenvezető mondta (a két napos túrán, később), hogy csak a turistáknak kedveskedik minden este hallal a szálloda konyhája. Talán jobban becsülné az európai, ha tudná hogy egy kilónyi egy dolgozó takarítónő heti bérébe kerül.
Bementünk, jégre terítve, néhol lepotyogva ott várakoztak a tengerből kifogott friss halak. A leeső szardíniákat egy kis sovány macska várta. Mint minden déli országban, a macskák csoportosan ott vannak a szeméthalmok tetején, farkincájukat, feneküket odaadörgölik az árusok portékájához a kerámiapiacon. Imádják őket, etetik, simogatják a kóbor macskákat. De miért? Mert úgy tartják, hogy a macska olyan tiszta állat, mert mosakodik és képes úgy inni a vízből, hogy azt nem piszkolja össze. Ez Mohamednek kedves dolog. Ellentétben a kutyával, abból egy darabot nem láttunk, vagyis csak napokkal később, kóbor kutyák játszottak a tengerparton, a luxusszállodák mellett. Elképesztő milyen kontraszt.
A fűszerek utcájából, árkádjából kivergődve majdnem nekimentem a képen látható boci fejének, hátulról, mert pont a sarkon nyílt az üzlet. Ilyenkor forgatja a fejét, szemét ottfelejti az ember és csak a lába tempóz előre, nem a szeme.
Láttuk a beszédes színű mészárszékek piros fehérjét, minden árus előtt más más állat fellógatott feje volt, attól függően mit vágtak aznap. Annyira beszédes jelenetet láttam, elmond mindent a gondolkodásbeli különbségekről és szokásokról. Épp álltunk a hentesek folyosóján, próbáltam elfogadható képet csinálni, miközben küzdöttünk a folyosóra kidobált rothadó részek miatt nem elbújni egy sarokba és csak hányni...mikor feltűnt velünk szemben egy nő, látszott rajta, hogy lubickol a boldogságban, élvezte hogy találgathatta mi legyen a vacsora. Azon drukkoltam, hogy szép, hosszú ruhája nehogy a mocskos földet súrolja. Mintha egy virágüzletben lenne, az egyik lógatott hús alá nyúlt és megszagolta. Nem tetszhetett neki, mert elengedte és vonult tovább. Gondoltam, az egyiknek furcsaság a másiknak szimpla szerda.
Végül betértünk egy keramikus életművébe, 2 szintes csoda volt, egészen különleges darabokkal. A papa ott ült a bolt sarkában egy botra támaszkodott és mosolygott a szakálla alatt mert észrevettük a róla készített, fénykorában, korongozás közben készült fotókat. A lánya szolgált ki minket, puhatolózva milyen nyelven szólhat hozzánk. A franciát választottam, bár gyalázatos nyelvtannal rendelkezem, de úgy állok hozzá mint az akciózó nyúlbak, vagy a Nike: just do it.
Mikor máskor gyakorolhatom a 20 szavas szókincsem? Minél többet kalózkodtam ezzel, annál több szó került elő az agyam valamilyen rejtett fiókjából. Úgy vagyok vele, hogy miért ne kedveskednék egy helyinek ezzel, egyből más elbírálásba esünk, turistából, érdeklődővé válunk.
Például a taxi közlekedés, azt mondták az eligazításon, hogy ne engedjünk az árból, amit ott mondanak, mert a több nem reális, csak sétálunk tovább, úgyis megáll a következő is és felajánlkozik. Kifogtunk egy olyan kedves bácsit, aki az általunk kiszabott árat egyből elfogadta és amíg hazaértünk addig elmondta, hogy hol mi épül, kapott borravalót. Odafele nem törődött velünk a sofőr, hallgatta a muszlim "vidám vasárnapot" és táncolt, énekelt saját kedvére. Szó se róla hangulatos volt, de erre a forgatagra senki sem készíthetett fel minket, annyira élt az egész. Figyeltem a díszes épületeket, a díszes csempével kirakott házfalakat, finoman megmunkált zsalugátereket és az össze nem téveszthető kék festéket, ami olyan mint az ég. Végigjártunk a piacon, minden árus be akart tessékelni az üzletébe, ha egy pillanatra hezitáltál vagy rápillantottál mikor megszólított. Nem szabad! Szemedet se mozdítsd, mert elveszel a bóvlik mutogatása közepette. Ez volt a turista rész, de tovább mentünk a helyieknek kipakolt részre, ahol a ruhák között, őrült sebességgel válogató csadoros asszonyságok, az egymással ordibáló árusok, a fűszeráruk pazar színei. Ennek szomszédjában árulták a friss mandulát és az Európából hozott kidobott tévék, monitorok és porszívó között megláttuk a halpiacot.
Hiába határolja Tunéziát tenger, a helyiek csak a Ramadan idején fogyasztanak halat, mert nagyon drága. Hogy lehet ez? Minden fogást exportálnak. Az idegenvezető mondta (a két napos túrán, később), hogy csak a turistáknak kedveskedik minden este hallal a szálloda konyhája. Talán jobban becsülné az európai, ha tudná hogy egy kilónyi egy dolgozó takarítónő heti bérébe kerül.
Bementünk, jégre terítve, néhol lepotyogva ott várakoztak a tengerből kifogott friss halak. A leeső szardíniákat egy kis sovány macska várta. Mint minden déli országban, a macskák csoportosan ott vannak a szeméthalmok tetején, farkincájukat, feneküket odaadörgölik az árusok portékájához a kerámiapiacon. Imádják őket, etetik, simogatják a kóbor macskákat. De miért? Mert úgy tartják, hogy a macska olyan tiszta állat, mert mosakodik és képes úgy inni a vízből, hogy azt nem piszkolja össze. Ez Mohamednek kedves dolog. Ellentétben a kutyával, abból egy darabot nem láttunk, vagyis csak napokkal később, kóbor kutyák játszottak a tengerparton, a luxusszállodák mellett. Elképesztő milyen kontraszt.
A fűszerek utcájából, árkádjából kivergődve majdnem nekimentem a képen látható boci fejének, hátulról, mert pont a sarkon nyílt az üzlet. Ilyenkor forgatja a fejét, szemét ottfelejti az ember és csak a lába tempóz előre, nem a szeme.
Végül betértünk egy keramikus életművébe, 2 szintes csoda volt, egészen különleges darabokkal. A papa ott ült a bolt sarkában egy botra támaszkodott és mosolygott a szakálla alatt mert észrevettük a róla készített, fénykorában, korongozás közben készült fotókat. A lánya szolgált ki minket, puhatolózva milyen nyelven szólhat hozzánk. A franciát választottam, bár gyalázatos nyelvtannal rendelkezem, de úgy állok hozzá mint az akciózó nyúlbak, vagy a Nike: just do it.
Mikor máskor gyakorolhatom a 20 szavas szókincsem? Minél többet kalózkodtam ezzel, annál több szó került elő az agyam valamilyen rejtett fiókjából. Úgy vagyok vele, hogy miért ne kedveskednék egy helyinek ezzel, egyből más elbírálásba esünk, turistából, érdeklődővé válunk.
 |
| Egy a számtalan mecset közül, egy mellékutca közepén |
