London II. nap
Ne haragudjatok kérlek, hogy ennyire húztam a beszámolót...csak részben igaz az, hogy sok dolgunk volt. Jó, jó belátom azért tartogatom magamnak ezeket a dolgokat, mert olyan jó benne élni...bevallom, mióta hazajöttünk, az én agyam még mindig a londoni utcákat rója, nem akar hazajönni. Pedig, Isten látja lelkem, több dolog belefért volna ennyi időbe, amennyit mi beletöltöttünk, amennyi ismert dolgot megnéztünk volna. De elég volt ez ahhoz, hogy visszavágyjak.
Stílusosak akartunk lenni, szép cipőben indultunk neki a városnézésnek délelőtt, nehogy turistának nézzenek minket. Már a buszmegállóban rájöttünk, hogy a viseletek és az időjárás szabályai mindenkinek a saját fejében vannak, ugyanazon az emberen láthattunk télikabátot és nyári szandált, esetleg a fejébe húzva egy szalmakalapot. Röstelltem volna fotózni az ilyen érdekes, bohókás embereket, pedig szívesen mutogatnám az olyanoknak, akik tökéletesen mesterkélt arcmázolmányt és színben, formában egyező, minden hajszálat rendben tartva lépnek csak utcára.
London egy felszabadító jelenség volt a sokféle emberrel, népviseleteket idéző etnikai darabokkal, néhol bizarr összhatásban. Üzente számomra: ne foglalkozz a tömeg nemlétező véleményével, szabad vagy, mert úgyis mindenki megy a saját dolga után, amúgy is egy 10 milliós városban, mekkora az esélye, hogy kétszer szembe jön veled ugyanaz az ember?
Mi falusi gyermekek voltunk/vagyunk, elővettük a szép cipőt, ez lett nap végére a vesztünk. De nyargaljunk vissza a buszra, ami reggel felvett minket, szigorúan a másik oldalon, 35-40 perc után beérkeztünk a Westminster apátsághoz. Akkor még nem tudtuk, hogy a belvárosban egy biciklis világverseny folyt, így sok út le volt zárva a parlament és a Trafalgar tér között. Civilizált versenynézés volt, a gyalogosok hőbörgés nélkül várták ki a rendőrbácsi által irányított kordon kinyitását, elsuhantak a biciklisek, mindenki megtapsolta őket, nyíltak a kapuk, gyalogosok átmentek, rádiójel, kapu zár. Senki nem mászott be, nem maradt bent, nem sunyizott, hogy átszaladjon amikor nem engedték.
Amíg az útitársak felültek a London Eye-ra, addig kicsit megszöktünk és egy gyaloghídon keresztül elkezdtük keresni a Buckingham palotát.
Szerencsések voltunk, hogy kocsiktól mentesen, a kicsit csendes belvárosba érkeztünk. Elhaladtunk a régi Scotland Yard épülete előtt, amiről csak a filmekből hallottunk. Magam nagy krimi rajongó vagyok, már csak a krimikirálynő előtti tisztelgés miatt is fontosnak éreztem, hogy rátaláltunk erre az épületre. Az agyamban ennyit mond Poirot a bajsza alól: mhhh Hívja a Scotland Yardot!
Sétáltunk a Trafalgar téren, a Pall Mallon hogy végül eljuthassunk a Buckingham palota vasrácsásig, ahol királyi család iránt rajongót, V-t mutató japán tinédzserek mögött ott volt az épület, ami mindenki agyába beleégett, ha más miatt nem is, William és Kate esküvője miatt. Én már öregecske vagyok, nekem először a virágtenger ugrik be, amit Diana miatt tettek oda.
A Trafalgare és a Kensington road között közlekedtek a 9-es buszok, amik egyszerűen rabul ejtették a kis szívemet, mert a 20-as években gyártott és használt busz-matuzsálemek mai napig róják az utakat. Ott is ki volt építve a kártyás lecsippantós rendszer, viszont a busz nyitott fenekében is volt egy jól öltözött, fehér kesztyűs úriember, akinél csak leszállni lehetett. Egyszer mennem kell egy kört egy ilyennel...nem is oly meglepő, ha megsúgom, hogy egy ilyen busz volt az egyetlen kívánságom. Nem szoktam elcsábulni turistaboltokban kapható tárgyakra, de ez a busz szobor, ami piros, azóta is felvidítja a napomat...esendő vagyok.
Lássuk csak, kora délután volt, amikor ebéd után néztünk, megtaláltuk azt a McDonalds-ot, amelyik egy a százból, ugyanis, néhány márkán kívül nem sokan kapnak levegőt a multicégek mellett. Ha egy utcában láttunk egy Burger Kinget, akkor 100 méteren belül biztosan volt egy McDonalds és a szomszédjában egy KFC. Ugyanez a nagy kávé oligopol helyzet, ha láttunk egy Starbucks-ot akkor hamarosan találkoztál a egy Costa, vagy Pret á Manger nevű lánccal, ami a fair trade (méltányos kifizetést biztosítanak a termelőiknek, nem zsákmányol ki senki senkit) termékekre ment rá. Utóbbi nagyon finom kávét csinált. Egy kávé 1Ł30p volt, ha belegondolsz, itthon árában kapod meg a McCaffés termékeket.
Hatalmas vasárnapi sor az étteremben és amikor nagy nehezen találtunk helyet, egy zenélő órajátékra nézett az üvegfal, ami mögött ültünk. De mögötte valami nagyon színes, villódzó dolog volt, ami úgy vonzott minket, parasztgyerekeket, hogy nem törődtünk a fáradsággal, tüstént meg akartuk nézni. Utólag tudtuk meg, hogy a világon 4 ilyen intézmény van, a kapitalizmus temploma számomra: M&M világ. Tényleg más világ volt, mert néztünk egymásra P.-vel, hogy mi ez az őrület? Hangos zene szólt, úgy beszéltünk hangosan egymás fülébe, mint egy buliban, táncoló alkalmazottak álltak a hengerekbe töltött minden színű drazsé előtt. De ijesztőbb volt, ahogy ez a tömeg pszihózis dolgozott, mert mindenki futva, kapkodva vásárolt, csak az övé legyen, dobálták a színes vackokat, játékot, pizsamát, bögrét a kosarukba, mintha nem készítene többet az a sok szegény gyerek valahol Ázsiában. Gondoltam, az én kedves kistestvérem biztosan örülne valaminek innen, de miután ezt végignéztem, úgy döntöttem, hogy nem támogatom ezt a vásárlásommal. Majd más.
Megráztuk magunkat, kijöttünk ebből a bizarr birodalomból és utunkat a Kínai negyed felé folytattuk.
Hmm az első kínai negyed volt életemben, de nagyon kellemes légköre volt, bár 100 éve biztosan nem mertem volna itt sétálgatni.
De most vörös lampionok felezték meg az utcát, magasan a járdák felett, pekingi kacsák piros bőrét mutogatták a kirakatok és ha kacsa, akkor legyen kövér, 3 méteres és felfújható. Emellett egy utcai kórus énekelt egy olyan zöldséges mellett, ahol egyetlen fura növényt sem tudtam volna megnevezni, sem magyarul, sem akármilyen nyelven. Ettünk egy süteményt, amit frissen készítettek az orrunk előtt és érdekes variációja volt a pudingos palacsintának és a képviselőfánknak.
Ekkor megcsörrent a telefonom: Londonba kiszármazott drága barátnőm keresett, hogy találkozzunk velük. Ilyenkor érzem, hogy milyen régen tudtunk olyan igaziból beszélgetni és hogy az szívélyes emberi kapcsolatoknak gyógyereje van. Együtt indultunk megnézni a Tower hidat...az az út egy kényelmesnek hitt magassarkúban maga az alázat kinyilatkoztatása. Láttuk út közben a Globe színházat, Bridget Jonesban mutatott Millenium hídat, a másik filmötlet a Harry Potter volt. London első felhőkarcolóját, aminek alja tényleg egy felhő fenekét karcolta, olyan volt, mint egy éles kés pengéje. Tudtunkon kívül első este pont az aljába érkeztünk, a London Bridge metróállomásra. Mondom, akkor nagyobb kihívás volt, hogy a jó oldalra álljunk a buszmegállóba.
Egy hosszabb kávészünet után folytattuk a caminoba illő vándorutunkat a Tower Bridge-hez, közben a túlpartról láthattuk az üzleti negyed üvegpalotáit és Tower várát. Közben ránk esteledett, kivilágítva is csodálatos látvány volt.
Egy adalék: mióta hazajöttünk és láttuk Sherlock Holmes házát, megnéztük az azonos című minisorozatot és hangos éljenzéssel illetünk minden olyan filmhelyszínt, ahol mi is sétáltunk.
.
London egy felszabadító jelenség volt a sokféle emberrel, népviseleteket idéző etnikai darabokkal, néhol bizarr összhatásban. Üzente számomra: ne foglalkozz a tömeg nemlétező véleményével, szabad vagy, mert úgyis mindenki megy a saját dolga után, amúgy is egy 10 milliós városban, mekkora az esélye, hogy kétszer szembe jön veled ugyanaz az ember?
Mi falusi gyermekek voltunk/vagyunk, elővettük a szép cipőt, ez lett nap végére a vesztünk. De nyargaljunk vissza a buszra, ami reggel felvett minket, szigorúan a másik oldalon, 35-40 perc után beérkeztünk a Westminster apátsághoz. Akkor még nem tudtuk, hogy a belvárosban egy biciklis világverseny folyt, így sok út le volt zárva a parlament és a Trafalgar tér között. Civilizált versenynézés volt, a gyalogosok hőbörgés nélkül várták ki a rendőrbácsi által irányított kordon kinyitását, elsuhantak a biciklisek, mindenki megtapsolta őket, nyíltak a kapuk, gyalogosok átmentek, rádiójel, kapu zár. Senki nem mászott be, nem maradt bent, nem sunyizott, hogy átszaladjon amikor nem engedték.
Amíg az útitársak felültek a London Eye-ra, addig kicsit megszöktünk és egy gyaloghídon keresztül elkezdtük keresni a Buckingham palotát.
Szerencsések voltunk, hogy kocsiktól mentesen, a kicsit csendes belvárosba érkeztünk. Elhaladtunk a régi Scotland Yard épülete előtt, amiről csak a filmekből hallottunk. Magam nagy krimi rajongó vagyok, már csak a krimikirálynő előtti tisztelgés miatt is fontosnak éreztem, hogy rátaláltunk erre az épületre. Az agyamban ennyit mond Poirot a bajsza alól: mhhh Hívja a Scotland Yardot!
Sétáltunk a Trafalgar téren, a Pall Mallon hogy végül eljuthassunk a Buckingham palota vasrácsásig, ahol királyi család iránt rajongót, V-t mutató japán tinédzserek mögött ott volt az épület, ami mindenki agyába beleégett, ha más miatt nem is, William és Kate esküvője miatt. Én már öregecske vagyok, nekem először a virágtenger ugrik be, amit Diana miatt tettek oda.
A Trafalgare és a Kensington road között közlekedtek a 9-es buszok, amik egyszerűen rabul ejtették a kis szívemet, mert a 20-as években gyártott és használt busz-matuzsálemek mai napig róják az utakat. Ott is ki volt építve a kártyás lecsippantós rendszer, viszont a busz nyitott fenekében is volt egy jól öltözött, fehér kesztyűs úriember, akinél csak leszállni lehetett. Egyszer mennem kell egy kört egy ilyennel...nem is oly meglepő, ha megsúgom, hogy egy ilyen busz volt az egyetlen kívánságom. Nem szoktam elcsábulni turistaboltokban kapható tárgyakra, de ez a busz szobor, ami piros, azóta is felvidítja a napomat...esendő vagyok.
Lássuk csak, kora délután volt, amikor ebéd után néztünk, megtaláltuk azt a McDonalds-ot, amelyik egy a százból, ugyanis, néhány márkán kívül nem sokan kapnak levegőt a multicégek mellett. Ha egy utcában láttunk egy Burger Kinget, akkor 100 méteren belül biztosan volt egy McDonalds és a szomszédjában egy KFC. Ugyanez a nagy kávé oligopol helyzet, ha láttunk egy Starbucks-ot akkor hamarosan találkoztál a egy Costa, vagy Pret á Manger nevű lánccal, ami a fair trade (méltányos kifizetést biztosítanak a termelőiknek, nem zsákmányol ki senki senkit) termékekre ment rá. Utóbbi nagyon finom kávét csinált. Egy kávé 1Ł30p volt, ha belegondolsz, itthon árában kapod meg a McCaffés termékeket.
Hatalmas vasárnapi sor az étteremben és amikor nagy nehezen találtunk helyet, egy zenélő órajátékra nézett az üvegfal, ami mögött ültünk. De mögötte valami nagyon színes, villódzó dolog volt, ami úgy vonzott minket, parasztgyerekeket, hogy nem törődtünk a fáradsággal, tüstént meg akartuk nézni. Utólag tudtuk meg, hogy a világon 4 ilyen intézmény van, a kapitalizmus temploma számomra: M&M világ. Tényleg más világ volt, mert néztünk egymásra P.-vel, hogy mi ez az őrület? Hangos zene szólt, úgy beszéltünk hangosan egymás fülébe, mint egy buliban, táncoló alkalmazottak álltak a hengerekbe töltött minden színű drazsé előtt. De ijesztőbb volt, ahogy ez a tömeg pszihózis dolgozott, mert mindenki futva, kapkodva vásárolt, csak az övé legyen, dobálták a színes vackokat, játékot, pizsamát, bögrét a kosarukba, mintha nem készítene többet az a sok szegény gyerek valahol Ázsiában. Gondoltam, az én kedves kistestvérem biztosan örülne valaminek innen, de miután ezt végignéztem, úgy döntöttem, hogy nem támogatom ezt a vásárlásommal. Majd más.
Megráztuk magunkat, kijöttünk ebből a bizarr birodalomból és utunkat a Kínai negyed felé folytattuk.
Hmm az első kínai negyed volt életemben, de nagyon kellemes légköre volt, bár 100 éve biztosan nem mertem volna itt sétálgatni.
De most vörös lampionok felezték meg az utcát, magasan a járdák felett, pekingi kacsák piros bőrét mutogatták a kirakatok és ha kacsa, akkor legyen kövér, 3 méteres és felfújható. Emellett egy utcai kórus énekelt egy olyan zöldséges mellett, ahol egyetlen fura növényt sem tudtam volna megnevezni, sem magyarul, sem akármilyen nyelven. Ettünk egy süteményt, amit frissen készítettek az orrunk előtt és érdekes variációja volt a pudingos palacsintának és a képviselőfánknak.
Ekkor megcsörrent a telefonom: Londonba kiszármazott drága barátnőm keresett, hogy találkozzunk velük. Ilyenkor érzem, hogy milyen régen tudtunk olyan igaziból beszélgetni és hogy az szívélyes emberi kapcsolatoknak gyógyereje van. Együtt indultunk megnézni a Tower hidat...az az út egy kényelmesnek hitt magassarkúban maga az alázat kinyilatkoztatása. Láttuk út közben a Globe színházat, Bridget Jonesban mutatott Millenium hídat, a másik filmötlet a Harry Potter volt. London első felhőkarcolóját, aminek alja tényleg egy felhő fenekét karcolta, olyan volt, mint egy éles kés pengéje. Tudtunkon kívül első este pont az aljába érkeztünk, a London Bridge metróállomásra. Mondom, akkor nagyobb kihívás volt, hogy a jó oldalra álljunk a buszmegállóba.
Egy hosszabb kávészünet után folytattuk a caminoba illő vándorutunkat a Tower Bridge-hez, közben a túlpartról láthattuk az üzleti negyed üvegpalotáit és Tower várát. Közben ránk esteledett, kivilágítva is csodálatos látvány volt.
Egy adalék: mióta hazajöttünk és láttuk Sherlock Holmes házát, megnéztük az azonos című minisorozatot és hangos éljenzéssel illetünk minden olyan filmhelyszínt, ahol mi is sétáltunk.
.
