Hatalmas, szerethető világfalu: London 1.este

Amikor elindultunk Huntingdonból akkor azt gondoltam, hogy csakis a vidék, a vidék marad nekem az első számú, de London egy egészen más, legalább olyan jó szórakozás.
Mai napig nem jöttünk rá arra, hogy talán az a világverseny lezárt belvárosi szakaszai vagy a fantasztikus, összehangolt  közlekedésének tudható be, hogy így szerettünk csavarogni ott. A harmadik napon is úgy néztünk össze, hogy csak bólogattunk egymásra: valamit nagyon jól csinálnak.. és még ebben a megapoliszban is kivitelezhető.
Megérkeztünk szombat napnyugtára, a King's Cross vasútállomásra. Szerencsésen, a metrólejárat előtt megkérdeztünk egy turistákat elirányító srácot, hogy ugyan hol a metró, szélesre mosolyodott és megfordulva hátramutatott. Sorban álltunk az Oyster-osztriga kártyáért és a fülke mögött ülő bácsinak este 7 órakor nem derogált ránk is vesztegetnie egy mosolyt. Nekünk viszont lehervadt a viszonzásképp küldött gesztus, mert egy percen belül 50Ł került ki a tárcánkból. Ugyanis, egy vonaljegy 4,50Ł (átszámítva szűken 1600 Ft) egy Osztriga kártya 5Ł plusz az arra feltöltött kredit, amit leutazhatunk, 20Ł-ot szavaztunk meg. Átlagban így 2Ł-ot fizettünk egy vonaljegyért. Az okos kis kártya csak vonogatja le minden felszállásnál az összegből, addig amíg el nem fogy a kerdit.
Nem érezném teljesnek az elbeszélést, ha nem vallanék meg valamit. Amikor másnap reggel először kellett használnom egy buszon, akkor, kb.10 csippantás kellett ahhoz, hogy rájöjjek a technika furfangjára, letakartam az egyik kódot a kis ujjammal. Közben természetesen kiütött rajtam a hidegveríték, hogy egy ilyen kő primitív és mindenki számára megtanulható mozdulatsort, amit a rutinosok egy feneketlen női táskából kimutatva is csippantanak, elrontottam valahol, lehet, hogy nekem nem ment át a pénz rá??
P. csak mosolyogva rázta a fejét és elsőre kizöldült a lámpa a kezében, ahogy ő megpróbálta.
De visszakanyarodva a metróhoz, még csak most jöttünk rá, arra, hogy hol a "tube" bejárata, kezünkben az osztriga kártya, lejutottunk a metróba. A Northern line-on kellett volna mennünk, de ezt a hétvégét a metrótársaság nézte ki magának, hogy ott karbantartson. Lezárva.
Ott álltunk a londoni metrótérkép előtt, tanácstalanul, mert féltünk elindulni, 10 milliós város! Nekünk, ahol évek óta épül a 2. villamosvonal, ez ijesztő volt. Múlt időben beszélek erről, mert olyan szépen lehetett haladni vele, hogy öröm volt utazni ezekkel a kis kedves, kompakt jószágokkal, amiben az én 192 cm-es kedvesem feje néhol már súrolta a plafont. Szépen eljutottunk a London Bridge-hez, ott kellett átszállnunk egy emeletes piros buszra!
Beálltunk a nekünk menetirány szerinti jobb oldali buszmegállóba..mikor teljesen váratlanul beparkolt egy busz a másik irányból, rájöttünk, hogy EZ BIZA NEM AZ...uccu neki, találjuk meg szemben. Egy Gyűrűk Ura találkozóról szabadult Szürke Gandalfnak előttem, nem fért be a világító varázsbotja a busz ajtaján, de végül feljutottunk. Kellemes 20 perc után elértünk a szálláshoz.
Akkora szerencsénk volt! P. barátja olyan hostelt talált ami a buszmegálló 20 m-es környékén volt. Nyugis, kellemes környéken, valahol a Temze  közelében. Este sétálni indultunk, találni akartunk egy kis boltot. Történt egy érdekes eset: mikor már épp megláttuk a célunkat, egy étterem mellett vezetett az út, ahol néhány srác eltorlaszolta a járdát az ivós csajozós történeteiket mesélték egymásnak, hangosan, ordenárén. Már készítettem magam, hogy úgy kell majd átesnünk rajtuk, mert utat engedni nem fognak, ha tovább akarunk menni és még örülhetünk majd, ha nem veszik rossz néven. De kiakasztó dolog történt: megláttak minket, lentebb vettek a hangerőből és oldalra álltak és mosolyogva elengedtek. Hááá?? Ez mi?? Szombat este ilyen alapozókba botlani?  
Mikor már éreztük a vacsora szükségét, egy tradicionális angol szokás mellett döntöttünk: a brit slow food mozgalom által keresztre feszített ún. tv-vacsorát. Amit bedobsz a mikróba és 3 perc múlva kiveszel egy sheperd's piet, vagy bolognai spaghettit. Nem csodálom miért támadják annyira, én a se íze, inkább bűze kategóriába sorolnám.  Megeszegettük és beestünk az ágyba, ami egy diák hostelhez képest különösen kényelmes volt. Az alagsorban volt a teljesen felszerelt konyha, ahová csak kóddal lehetett bejutni, imádtam benne a legalább 10 személyes csiszolt tetejű, tömör fa asztalt. Mint egy olasz cucinában.

YHA Thameside, nekem, a csapot kivéve minden ár-érték ötös.

Víztározó? Nem tudom, de kellemes kis esti séta volt, még első este,
mikor még egyikőnk  cipője sem fordult a gazdája ellen.

  
Mindenhol ezeket a kész kajákat, háromszögbe csomagolt sandwichet, elviteles kávét, gyorsétterem láncokat, előre bekészített salátákat láttuk, sokan ilyeneken élnek. Pedig, ha körbenéztem olyan alapanyagokat lehetett látni, amikből már azért lehet jókat főzni. Borzasztóan néztek ki ezek a lapos, tömegtelen, előre szeletelt kenyerek, amiknek a magas ára még kiábrándítóbb. Sajnos hozzánk is beszivárogtak. Ha egyszer arra kellene a fejemet adni, hogy külföldet is megpróbáljuk, mondjuk itt, ide a rozsdás bökőt, hogy átképezném magam péknek.
Mire hazajöttünk kiéheztem egy szelet kacsazsíros deszkára, amely héja ropog és van tömege.                     
Másnap London lábdagadásig, aluka után.