Holywell, Cambridge
Holywell egy zöld mezőnyivel arrébb feküdt, ahova az első napunk estéjén mentünk. Olyan picike, hogy 2 utcából állt, így egy kellemes egy órás, kényelmes sétával megkerültük, gyermekekkel, sör pihenővel együtt.
Sajnos a fényviszonyok rohamosan romlottak, nem tudtam annyi képet csinálni, amennyi szépet láttam. A falucska mellett húzódott egy kis folyócska, ami diszkréten addig tud emelkedni, hogy elér a nádfedeles kis házak kapujáig és Anglia legöregebb pubjának alsó lépcsőjéig. Csak kanyarog a kis folyó keskeny hajók ringatóznak vele olyan nyugdíjasokkal, akik felöltötték a tengerészkék egygombos zakójukat, fehér zsebkendőjüket meghajtották, csak hogy a helyzetnek illően legyenek felöltözve.
A kikötővel szemben volt a Ferry Boat Inn, most a neten találtam egy hívogató fekete táblát (aminek művészi kivitele Angliában külön megérne egy tanulmányt, olyan szinten művelik), ami i.sz. 560-ra teszi az alapítását. Hmm? Ki tudja, én nem bíráskodom, csak elhiszem és örömmel lépünk be a mosolygó emberes ólomüveget keretező, fejet behúzós, alacsony ajtón, ami egy nyüzsgő, egyik teremből a másikba vezető pubba visz, látszanak a füstös, sokat látott gerendák amit néhol megérinthetünk.
Régi kandalló párkányán, kezeletlen fán sokat suvickolt vörösréz konyhai edények vannak kiállítva. Ha tehetném ilyen félgömb üstben keverném a süteményeket otthon. Megmosolyogtuk, hogy elvileg ez a hely egy nagyon régi, nagyon konszolidált, de mégiscsak kocsma, ahol a félkarú rabló mellett "Legyen ön is milliomos" gépet is találtunk. Ahogy P. mondta, legalább itt megadják az esélyt arra, hogy ha valaki okos, elnyerje a jutalmát, ne csak dobálja a pénzt a vakszerencséjébe.
Hazafele úton találkoztunk egy kedves nénivel, aki kis kosárból ajánlotta fel 6 szép fájának gyümölcsét, csak vigyük, főzzünk belőle, együk meg!
Másnap délelőtt emeletes buszon indultunk Cambridge belvárosába, amiért meg kell említeni ezt a 20 perces utat, csak annyi, hogy sohasem láttam előtte buszt, ami fenntartott nyomvonalon haladt. A vonatsín és az aszfaltút különös házassága.
Néhány szót, a mocskos anyagiakról, egy napijegy került 6Ł-ba, amit oda vissza fel kellett mutatni a mosolygós buszsofőrnek...Apukám epésen megjegyezte itthon: biztos 2 kampót erősítettek a fülére ahogy széthúzták a száját és úgy maradt. Magyar emberként láttam már mosolygós sofőrt, de ő nem a napsütésnek örült, a brit bácsi viszont csak azért volt kedves, mert miért ne lehetne?
Beértünk és bekanyarogtunk a belvárosba. A város szélén újonnan megépült társasházak hivatottak a csokornyakkendős, kötött pulcsis, cúgos cipős, tweed zakós cambridge-i evezős ficsúrokat elszállásolni. Végig csodálkoztam azon, hogy a filmek mennyire átadták ezt az embertípust, melynek tagjai itt nem a tinilányok párnája alatt lakoznak csak, hanem kávéznak, ebédelnek, bicikliznek és eveznek a városon keresztül kanyargó folyón.
Ha jól sejtem ennek a városnak az esszenciáját, akkor azt mondhatnám róla, hogy minél több időt töltök benne, annál többet akarok megtudni róla és Buddhával együtt szólva rádöbbenek, hogy csak annyit tudok, hogy nem tudok semmit.
Voltunk egy elképesztően színes édességboltban, ahol még pocsaji lyány még nem járt, de még polgári fiú sem. Csavaros nyalókák voltak egy pulton felállítva, mint színes mesterművek, a falon hengerekben gyűltek a csodálatos színű kézi cukorkák. Ciklámen színű öntöttvas lépcső vezetett le a fém teás dobozok szentélyébe, ami nekem külön szívem csücske marad.
Utána belefolytunk egy kézműves vásárba ahol a bőrök egy nagy darabban voltak kiterítve a bőrdíszműves bódéja mellett, a kis terecske (All Saints Passage) kerítésére. Középen egy kőoszlop (feltehetően Máriának címezve, nem olvastam még utána) volt, virágokkal körülvéve. Érdekes volt látni, hogy a számomra csak "River Cottage Hugh"-ként emlegetett tévés mindenes tétele a brit vidék kézműveseinek fellendüléséről igaznak bizonyult. Volt keramikus, üvegműves, aquarell festő, gomb-ékszereket áruló...sajnálom, több hirtelen nem jut eszembe, csak kapkodtam a fejem. De nagyon jó volt látni, hogy ilyen presztizsük van és igen, nagyon hangulatos volt a gótikus épületek aljában ilyen építő dolgot látni.
Mit ád ég, mégis a személyes kedvenc kép egy sárga kávébogárról készült, ugyanis így hívták a kávés bódét, ahol adagolták a lattét.
Viszont nekünk összesen 3 óránk volt meglátni azt, amiért vissza szeretnénk jönni később is. Elég keskeny szeletke. Megtámadott a készületlen utazók fő betegsége: annyira letaglózott a látvány, a rég megtanult épületek élőben ott voltak a művtöri könyvből, elvesztették a megtanult részleteiket, viszont komplex képet adtak. Ezt az ingerrobbanást próbáltam emésztgetni, miközben mi, első szemlélők csak kóvályogtunk és néztük ki a fejünkből és lehetőleg minél több képet készítettünk. Közben eltelt az a néhány óra, úgy fáradtunk el, hogy sehova sem mentünk be. Első blikkre elég volt, te sem mutatod meg az első randin minden oldalad.
Visszafele is emeletes busszal utaztunk és csak a jószerencsénknek köszönhettük, hogy nem kellett végigvárnunk a kísérleti célra tenyésztett beagle kutyák állatvédelmi tüntetését, ami nekünk - akiknek az egészségügye, az oktatási rendszere nem tatarozást, hanem elektrosokk kezelést kívánna - kicsit bagatellnek tűnt. Bödőcs Tibi humorista poénja jutott eszembe, mikor mondta, hogy Svájcban az a rebellis, aki elállítja a svájci órát és összekeveri a szelektív hulladékot.
Sajnos a fényviszonyok rohamosan romlottak, nem tudtam annyi képet csinálni, amennyi szépet láttam. A falucska mellett húzódott egy kis folyócska, ami diszkréten addig tud emelkedni, hogy elér a nádfedeles kis házak kapujáig és Anglia legöregebb pubjának alsó lépcsőjéig. Csak kanyarog a kis folyó keskeny hajók ringatóznak vele olyan nyugdíjasokkal, akik felöltötték a tengerészkék egygombos zakójukat, fehér zsebkendőjüket meghajtották, csak hogy a helyzetnek illően legyenek felöltözve.
A kikötővel szemben volt a Ferry Boat Inn, most a neten találtam egy hívogató fekete táblát (aminek művészi kivitele Angliában külön megérne egy tanulmányt, olyan szinten művelik), ami i.sz. 560-ra teszi az alapítását. Hmm? Ki tudja, én nem bíráskodom, csak elhiszem és örömmel lépünk be a mosolygó emberes ólomüveget keretező, fejet behúzós, alacsony ajtón, ami egy nyüzsgő, egyik teremből a másikba vezető pubba visz, látszanak a füstös, sokat látott gerendák amit néhol megérinthetünk.
Régi kandalló párkányán, kezeletlen fán sokat suvickolt vörösréz konyhai edények vannak kiállítva. Ha tehetném ilyen félgömb üstben keverném a süteményeket otthon. Megmosolyogtuk, hogy elvileg ez a hely egy nagyon régi, nagyon konszolidált, de mégiscsak kocsma, ahol a félkarú rabló mellett "Legyen ön is milliomos" gépet is találtunk. Ahogy P. mondta, legalább itt megadják az esélyt arra, hogy ha valaki okos, elnyerje a jutalmát, ne csak dobálja a pénzt a vakszerencséjébe.
Hazafele úton találkoztunk egy kedves nénivel, aki kis kosárból ajánlotta fel 6 szép fájának gyümölcsét, csak vigyük, főzzünk belőle, együk meg!
 |
| Felfrissíti az utazókat, 560 óta!! |
Néhány szót, a mocskos anyagiakról, egy napijegy került 6Ł-ba, amit oda vissza fel kellett mutatni a mosolygós buszsofőrnek...Apukám epésen megjegyezte itthon: biztos 2 kampót erősítettek a fülére ahogy széthúzták a száját és úgy maradt. Magyar emberként láttam már mosolygós sofőrt, de ő nem a napsütésnek örült, a brit bácsi viszont csak azért volt kedves, mert miért ne lehetne?
Beértünk és bekanyarogtunk a belvárosba. A város szélén újonnan megépült társasházak hivatottak a csokornyakkendős, kötött pulcsis, cúgos cipős, tweed zakós cambridge-i evezős ficsúrokat elszállásolni. Végig csodálkoztam azon, hogy a filmek mennyire átadták ezt az embertípust, melynek tagjai itt nem a tinilányok párnája alatt lakoznak csak, hanem kávéznak, ebédelnek, bicikliznek és eveznek a városon keresztül kanyargó folyón.
Ha jól sejtem ennek a városnak az esszenciáját, akkor azt mondhatnám róla, hogy minél több időt töltök benne, annál többet akarok megtudni róla és Buddhával együtt szólva rádöbbenek, hogy csak annyit tudok, hogy nem tudok semmit.
Voltunk egy elképesztően színes édességboltban, ahol még pocsaji lyány még nem járt, de még polgári fiú sem. Csavaros nyalókák voltak egy pulton felállítva, mint színes mesterművek, a falon hengerekben gyűltek a csodálatos színű kézi cukorkák. Ciklámen színű öntöttvas lépcső vezetett le a fém teás dobozok szentélyébe, ami nekem külön szívem csücske marad.
Utána belefolytunk egy kézműves vásárba ahol a bőrök egy nagy darabban voltak kiterítve a bőrdíszműves bódéja mellett, a kis terecske (All Saints Passage) kerítésére. Középen egy kőoszlop (feltehetően Máriának címezve, nem olvastam még utána) volt, virágokkal körülvéve. Érdekes volt látni, hogy a számomra csak "River Cottage Hugh"-ként emlegetett tévés mindenes tétele a brit vidék kézműveseinek fellendüléséről igaznak bizonyult. Volt keramikus, üvegműves, aquarell festő, gomb-ékszereket áruló...sajnálom, több hirtelen nem jut eszembe, csak kapkodtam a fejem. De nagyon jó volt látni, hogy ilyen presztizsük van és igen, nagyon hangulatos volt a gótikus épületek aljában ilyen építő dolgot látni.
Mit ád ég, mégis a személyes kedvenc kép egy sárga kávébogárról készült, ugyanis így hívták a kávés bódét, ahol adagolták a lattét.
Visszafele is emeletes busszal utaztunk és csak a jószerencsénknek köszönhettük, hogy nem kellett végigvárnunk a kísérleti célra tenyésztett beagle kutyák állatvédelmi tüntetését, ami nekünk - akiknek az egészségügye, az oktatási rendszere nem tatarozást, hanem elektrosokk kezelést kívánna - kicsit bagatellnek tűnt. Bödőcs Tibi humorista poénja jutott eszembe, mikor mondta, hogy Svájcban az a rebellis, aki elállítja a svájci órát és összekeveri a szelektív hulladékot.
