Csodaország a szomszédban: Nagyvárad
Nagyvárad, Ady szerelme is, ahol a halál csókja és a felelőtlen tivornyázások utolérték ezt a rossz fiút, aki sem rokonom, sem ismerősöm, de ha itt járok, mindig ő jut eszembe. Felújították az EMKE-t, a törzshelyét a színház sarkánál. Élénkszínű mézeskalács ház lett belőle, mint amilyen régesrég, most Astoriának hívják és négy csillagos, utoljára mikor arra jártunk, faasztalos menza működött benn, csak a ruhaár lambériája mondott többet.
Sokadjára is jó volt látni, mert fejlődő tendenciát látok minden alkalommal, akárhányszor itt járunk. Az építészet örök nagy szerelmem marad, sajnos sohasem tudok annyi időt eltölteni SEHOL a világon, hogy minden szépen vöröslő téglát, fehérlő stukkót, málló vakolatot eleget tudjak fényképezni, megfigyelni, csodálni. Igen, én határozottan régiépület addikcióban szenvedek, vagyis azok szenvednek ettől, akiknek ezeket a kirohanásaimat, ódáimat a házakhoz ki kell várniuk, és sok régi ház, bizony sok idő!
Így visszafogom magam, nem kéreczkedem be az ismeretlen lépcsőházakba, hogy kovácsoltvas lépcsőkorlátokat, vagy régi csempéket fotózzak, csakis azokba megyek be, amiknek nyitva a kapuja. Felénél nem álltam le, mint amennyinél szívem szerint időztem volna, de úgy vagyok vele, egy könnyed napnak ennyi is pont elég volt.
Legyeztük magunkat, pihegtünk a kétesen meleg október végét, örömöm nem tiszta, mert egyre kézzel foghatóbb a felmelegedés, egyre nagyobb a hőingadozás nap és nap, hét és hét között. Nem örülni kellene a jó időnek, hanem tenni az ellen, mert így figyelmeztet a természet: fogy az időnk, hogy jót cselekedjünk.
Olyan kép élt az agyamban most Nagyváradról mintha egy régi, békebeli majálisban jártunk volna. Gyerekzsivaj, perecillat, színek és hulló lombkoronák a Körös felett. Gyönyörűség.
Sokadjára is jó volt látni, mert fejlődő tendenciát látok minden alkalommal, akárhányszor itt járunk. Az építészet örök nagy szerelmem marad, sajnos sohasem tudok annyi időt eltölteni SEHOL a világon, hogy minden szépen vöröslő téglát, fehérlő stukkót, málló vakolatot eleget tudjak fényképezni, megfigyelni, csodálni. Igen, én határozottan régiépület addikcióban szenvedek, vagyis azok szenvednek ettől, akiknek ezeket a kirohanásaimat, ódáimat a házakhoz ki kell várniuk, és sok régi ház, bizony sok idő!
Így visszafogom magam, nem kéreczkedem be az ismeretlen lépcsőházakba, hogy kovácsoltvas lépcsőkorlátokat, vagy régi csempéket fotózzak, csakis azokba megyek be, amiknek nyitva a kapuja. Felénél nem álltam le, mint amennyinél szívem szerint időztem volna, de úgy vagyok vele, egy könnyed napnak ennyi is pont elég volt.
Legyeztük magunkat, pihegtünk a kétesen meleg október végét, örömöm nem tiszta, mert egyre kézzel foghatóbb a felmelegedés, egyre nagyobb a hőingadozás nap és nap, hét és hét között. Nem örülni kellene a jó időnek, hanem tenni az ellen, mert így figyelmeztet a természet: fogy az időnk, hogy jót cselekedjünk.
Olyan kép élt az agyamban most Nagyváradról mintha egy régi, békebeli majálisban jártunk volna. Gyerekzsivaj, perecillat, színek és hulló lombkoronák a Körös felett. Gyönyörűség.
 |
| Kedvenc ház, kedvenc erkély |
