Egy Hörcsögvár belülről
A munkánkból adódóan szép kis szeletet kapunk Magyarországból, vagy csak inkább a keleti fertályból. Múlt héten olyan tapasztalat jött velünk szembe, ami olyan ritka, hogy belekerülhetne a top 10 érdekes (értsd furcsa) magyar otthonba. Kóros gyűjtgetőknél járunk. Nem olyan ritka mint gondolnád, minden 1000 alkalomra jut egy. Egy jól szituált, kedves idős pár járt nálam az irodában a hét elején és megbeszéltem velük egy munkát.
Alig vártam, mert elmesélték, hogy befogadják az állatokat, otthont adnak nekik, de szerencsére van elég helyük, mert egy nagy házban laknak egy nagy kert közepén, a város egyik legszebb övezetében. Egész héten vártam hogy bolyhos cicákat és elhízott kutyákat gyomrozzak munka fedőnév alatt. Megemlítették, hogy milyen borzalmas körülmények között tartotta a szomszéd az állatait, akinek furcsa betegsége volt, mindent összegyűjtött és semmitől sem tudott megszabadulni. Hiába úgy hisszük, hogy Debrecen nagy város, mégsem elég nagy, hogy ne tudjuk miről beszélnek, a mi munkánk volt egy éve. Utólag nagyon bántam, hogy szóba jött, mert "bölcsen" annyival tereltem le a megboldogult szomszédot, hogy: szegény ember, beteg volt.
Régi ház, kívülről nem látszott semmi. Zárt ajtók mögött viszont rájöttünk, hogy ők is ebben szenvednek. Kényszeríteni kellett magunkat, hogy nem nézzünk szét tátott szájjal és próbáljunk úgy viselkedni, mintha ez egy átlagos élettér lenne.
Járatok voltak a lomok között, a szemétben és harminc évre visszamenőlegesen összegyűjtött csomagolások, és tejfölös dobozok rengetegében. Teljesen leszívta az energiáinkat az a mérhetetlen káosz, amelyből néha megláttuk egy egy ex kóbor macska felvillanó, csipás szemét. Az állatoknak van szőre és ürüléke, nem szellőztettek a sok cucc miatt, nem lehetett kinyitni az ablakokat.
Rájöttem az indítékra, ami miatt a kóbor állatok védelmezői: vonzódnak hozzájuk, mint azokhoz a lomokhoz, amit az utcáról szednek fel és halmoznak, halmoznak.
Be kellett harapnom a számat, hogy ne lássák a mosolyomat, amikor ellőtték minden rendetlen tulajdonos örökös mentegetőzését: - Elnézést a rumli miatt, ÉPP KÖLTÖZÉSBEN vagyunk.
Gondoltam magamban: - ja biztos az elmúlt negyven évben költözködtök.
Egész idő alatt azon bosszankodtam, hogy milyen képmutatóak az emberek, hogy volt bátorságuk lesajnálni a szomszéd embert, amikor ők ugyanabban a cipőben jártak. Felháborított, mert látszott, hogy kívülre próbálják azt a képet mutatni, hogy minden ok, a kertjük szépen karban volt tartva, a ház előtt állt egy takaros kis autó. A szomszéd legalább nem volt olyan képmutató, hogy adott az emberek véleményére, ha azt az életformát élte.
Magamra is mérges voltam, mert olyan naíva vagyok, engem az orromnál fogva lehet vezetni egy kis kedvességgel. Nem láttam, nem vettem észre semmit. Megfogadtam magamban, hogy a személyes véleményemet akármilyen jó szándékúnak látom a másik felet, megtartom magamnak.
Ez a hajlam mindenkiben ott van, valamilyen mértékben ragaszkodnunk kell a tárgyainkhoz. Mikor hazamentünk aznap szomorúan vettem észre, hogy annyira szeretem a régi dolgokat, szentimentálisan ragaszkodom és élvezem a vadászatot, amivel a megszerzésük jár. Az irányt nálunk is észrevettem. Talán ezért is jó, hogy eltérünk P.-vel. Ha egymás kedvére halmoznánk, ide lyukadnánk ki, de így mindig ott lesz az ő rosszallása, ami engem visszatart.
Ez a "jó lesz még valamire" vagy nálam "kell egy ötletemhez, amit még nem tudom mikor fogok megvalósítani" gondolat a praktikumból táplálkozik, a takarékosság és kicsit a környezettudatosság működteti. Ilyen esetben is meg lehet találni az arany középutat.
Valós igények felmérése (mennyire van igazából szükségem, minek száz befőttes üveg, ha csak ketten vagyunk rá megenni, amit el akarok tenni bele) + józan felső határ (20 db). Ha a vonal felé megyek a felesleget könyörtelenül ki kell dobálni.
Menj haza és a feng-shui-ra hivatkozva lomtalaníts, a csí had kavarogjon, gurgulázzon a lakásban. Eskü, ha hazamegyek én is azt teszem.
Képek forrása: http://www.letudokszokni.hu/cikkek/26/Kenyszeres-gyujtogetes
Alig vártam, mert elmesélték, hogy befogadják az állatokat, otthont adnak nekik, de szerencsére van elég helyük, mert egy nagy házban laknak egy nagy kert közepén, a város egyik legszebb övezetében. Egész héten vártam hogy bolyhos cicákat és elhízott kutyákat gyomrozzak munka fedőnév alatt. Megemlítették, hogy milyen borzalmas körülmények között tartotta a szomszéd az állatait, akinek furcsa betegsége volt, mindent összegyűjtött és semmitől sem tudott megszabadulni. Hiába úgy hisszük, hogy Debrecen nagy város, mégsem elég nagy, hogy ne tudjuk miről beszélnek, a mi munkánk volt egy éve. Utólag nagyon bántam, hogy szóba jött, mert "bölcsen" annyival tereltem le a megboldogult szomszédot, hogy: szegény ember, beteg volt.
Régi ház, kívülről nem látszott semmi. Zárt ajtók mögött viszont rájöttünk, hogy ők is ebben szenvednek. Kényszeríteni kellett magunkat, hogy nem nézzünk szét tátott szájjal és próbáljunk úgy viselkedni, mintha ez egy átlagos élettér lenne.
Járatok voltak a lomok között, a szemétben és harminc évre visszamenőlegesen összegyűjtött csomagolások, és tejfölös dobozok rengetegében. Teljesen leszívta az energiáinkat az a mérhetetlen káosz, amelyből néha megláttuk egy egy ex kóbor macska felvillanó, csipás szemét. Az állatoknak van szőre és ürüléke, nem szellőztettek a sok cucc miatt, nem lehetett kinyitni az ablakokat.
Rájöttem az indítékra, ami miatt a kóbor állatok védelmezői: vonzódnak hozzájuk, mint azokhoz a lomokhoz, amit az utcáról szednek fel és halmoznak, halmoznak.
Be kellett harapnom a számat, hogy ne lássák a mosolyomat, amikor ellőtték minden rendetlen tulajdonos örökös mentegetőzését: - Elnézést a rumli miatt, ÉPP KÖLTÖZÉSBEN vagyunk.
Gondoltam magamban: - ja biztos az elmúlt negyven évben költözködtök.
Egész idő alatt azon bosszankodtam, hogy milyen képmutatóak az emberek, hogy volt bátorságuk lesajnálni a szomszéd embert, amikor ők ugyanabban a cipőben jártak. Felháborított, mert látszott, hogy kívülre próbálják azt a képet mutatni, hogy minden ok, a kertjük szépen karban volt tartva, a ház előtt állt egy takaros kis autó. A szomszéd legalább nem volt olyan képmutató, hogy adott az emberek véleményére, ha azt az életformát élte.
Magamra is mérges voltam, mert olyan naíva vagyok, engem az orromnál fogva lehet vezetni egy kis kedvességgel. Nem láttam, nem vettem észre semmit. Megfogadtam magamban, hogy a személyes véleményemet akármilyen jó szándékúnak látom a másik felet, megtartom magamnak.
Ez a hajlam mindenkiben ott van, valamilyen mértékben ragaszkodnunk kell a tárgyainkhoz. Mikor hazamentünk aznap szomorúan vettem észre, hogy annyira szeretem a régi dolgokat, szentimentálisan ragaszkodom és élvezem a vadászatot, amivel a megszerzésük jár. Az irányt nálunk is észrevettem. Talán ezért is jó, hogy eltérünk P.-vel. Ha egymás kedvére halmoznánk, ide lyukadnánk ki, de így mindig ott lesz az ő rosszallása, ami engem visszatart.
Ez a "jó lesz még valamire" vagy nálam "kell egy ötletemhez, amit még nem tudom mikor fogok megvalósítani" gondolat a praktikumból táplálkozik, a takarékosság és kicsit a környezettudatosság működteti. Ilyen esetben is meg lehet találni az arany középutat.
Valós igények felmérése (mennyire van igazából szükségem, minek száz befőttes üveg, ha csak ketten vagyunk rá megenni, amit el akarok tenni bele) + józan felső határ (20 db). Ha a vonal felé megyek a felesleget könyörtelenül ki kell dobálni.
Menj haza és a feng-shui-ra hivatkozva lomtalaníts, a csí had kavarogjon, gurgulázzon a lakásban. Eskü, ha hazamegyek én is azt teszem.
Képek forrása: http://www.letudokszokni.hu/cikkek/26/Kenyszeres-gyujtogetes
