44. gyermek, a film

Eljutottam ennél a filmnél arra a pontra, amit sohasem akartam meglépni: kívülről néztem, nem tudott a cselekmény bevonni. Mivel nem tudtam belefeledkezni, végig drukkoltam magamban, hogy Szirmai Gergely ügyeletes megmondó úrnak ne legyen igaza és érdemes legyen közel 140 percet eltölteni ebben a világban. Az ami felháborított amikor megnéztem a film kritikáját, az a butaság volt és a lesajnálás, amit olyan dologról nyilatkozott elég kisarkítottan, amit még el sem olvasott. Ez volt az utolsó filmes véleménye amire adtam.
Meg kell védenem ezt a filmet és a rendezőjét:  egy torzót, egy megcsonkított, zanzásított dolgot kellett kiadnia a kezéből, huszárvágásokkal kellett fontos részeket és kulcsmomentumokat kihagynia, fölösleges dolgokat kellett beleírnia azért, mert a legnagyobb főnöke ráparancsolt. Ez a főnök hamar ítélkezik sok előző filmélmény, elvárás, talán még emlék is van az agyában: épp olvas engem.

Tedd a szívedre a kezed, beülnél e egy 4 vagy 6 órás filmre? Vagy kibírnád e azt, hogy olyan távolról kezdje a mesélést, hogy a látóhatár végén sem látod az első gyilkosságot, de már rásütöd, hogy "UNALMAS"?
Néznéd e valamibe a főszereplőt, aki sokkal bonyolultabb és megkockáztatom érzékenyebb mint az orosz usankás seggfej sztereotípia? Mert Tom Hardy egy kőagyú bunkó volt benne, pedig szerepe szerint nem kellett volna. Jó lett volna, ha nem mondd ellent saját magának a történet, de néha fel kellett áldozni ezt is az követhetőség kedvéért, ki kellett mondani olyan dolgokat, amit érezni kellett volna.
Odafigyeltek a kis részletekre, hogy a betömjék a száját annak, aki keresi a pontatlanságot. De a nagyokról, a történet szempontjából fontosakról igencsak elfeledkeztek. Kihúzták annak a családnak a tragédiáját, akikre épül a regény ÉS a fő motiváció a gyilkosságokhoz. Gyenge fundamentum, de kivülről így sem látszik a hiány. P. élvezte és a nagyközönség szintén nem tudja minek kellene benne lennie, mi által kellene mozognia az egész szerkezetnek.
Mindenbe próbáltak belekapni, de fogyasztáshoz szokott agyunk nem látja a felvillanó utalásokat, nem tud annyit a szálon időzni, így értelmét veszti, hogy belerakták.   
 

Csak úgy odacsöszve egy pár Meyer citrom egy tanár laksásában. Egy ember havi bére megehető.

       
Közben végig az kattogott az agyamban, hogy nem hiába írnak könyvet és írnak forgatókönyvet. Egy könyv ráérősen mesél szórakoztatni akar, kitér olyan dolgokra, ami nem feltétlenül kell tudnod, mégis jól jön az atmoszférához. Truvájkodik azzal, hogy úgy olvass érdektelen dolgokról, hogy ne akard letenni, sőt dagonyázz abban a világban amit ő fest le. 
Egy mozifilm annyit vállal, hogy arra a 2 órára lekössön és gyorsítva megélj mindent amit egy könyv oldalról oldalra bont ki. Egy filmben, nos ott pörögni kell, minden kiszólásnak és tettnek oka kell hogy legyen, mert nincs idő többre.  
Vannak igazán jó regényadaptációk, de az esetek nagy részében nem lehet úgy összehangolni két külön lelkülettel készített dolgot. Az excelt idézve: "részleges, vagy komoly funkcióvesztés következhet be".

Ha nem olvasom, nem tudnám miért kap egy rab kanapét a börtönben.

Például ott van a kedvenc példám erre, a Napsütötte Toscana film. Itt a komoly funkcióvesztést karikáznám be válaszként.
Amióta elolvastam a könyvet, azóta haragszom az írójára, hogy engedte, hogy csak a könyve címe maradjon a történetben. Megint visszakanyarodunk a kérdéseimhez: mit vársz el egy filmtől és egy regénytől?
Frances Mayes gyönyörűen leírja az olasz délutánok fülledtségét, vagy hogy milyen gyümölcsöket kapott a piacon, de rajtam kívül érdekel e valakit milyen egy csöndes, nyugodt csoda a filmvásznon, talán még zene sem lenne alatta, csak a kabócák ciripelése... Órákig elnézném, de az embereknek kell a történet, egy szenvedés története, egy lelki út bemutatása, de mán!  
Van ám arany középút, a BBC profin műveli: több részes, hiteles, elidőző könyvadaptációk. Mondjuk arra biztos nem jutna mozifilmes budget.