Spontán szombat, Egerben
A napokban eszembe jutott Robin Williams monológja a Holt költők társaságából: Szívd ki az élet velejét, Carpe Diem!
A napokban olyan energia lengett minket körül, hogy a rendelkezésünkre álló 24 órába beleerőszakoltunk 25-öt!
Szombaton volt az évfordulónk. Megint. Mert januárban is ünneplünk egyet, de Február 28.-án is.
Olyan ez mint a névnapom. Annyiszor fogadom a jókívánságokat, annyiszor örülök, ahányszor felköszöntenek. Elveszi az ember kedvét, ha jó szándékkal felköszönt valakit és ez a válasz: Kösz, de nem most tartom. Erre az a válaszom, hogy attól még lehet örülni neki.
Nem veszekszünk azon, hogy az első találkozástól, vagy az első randevútól számoljuk a közös időszámítást, mindennek örülünk.
Szombaton mikor tanakodtunk, hogy egy kiállítás és egy mozi után is maradna e beszélgető téma, ha még először randiznánk, P. fejéből kipattant egy merész és izgalmas ötlet:
- Utazzunk el Egerbe! Haza se menjünk, csak így, ahogy vagyunk induljunk!
Nekem nem kellett kétszer mondani. Letudtuk a munkákat és a feltámadó szélben éreztük a közelgő utazás szabad levegőjét, azt a levegőt, amitől kiautóznál a világból. Imádom.
Rosszul mértem be és nem esett le, hogy a "szabadság levegője" csak a közelgő vihart jelzi.
Erre akkor jöttünk rá, amikor már félúton voltunk Eger felé, szóltam unokahúgomnak, hogy megyünk.
Összenéztünk P.-vel aki megbánta spontaneitását és csak ennyit mondtunk, magunkon röhögve a zuhogó esőben: -Olyan hülyék vagyunk, még egy esernyő sincs nálunk!
De felszívtuk magunkat és nem fordultunk vissza, milyen jól tettük.
Olyan helyeken sétáltunk, ahol még nem voltam, olyan étteremben kávézóban fogyasztottunk, ami új élményt adott az estébe még a borozás is belefért. Arra jutottunk, hogy ez a város igazi diák fellegvár: Élhető méretű, olcsó és jó minőségű a bor, egyre másra nyitják a kézműves söröket kínáló helyeket és a jóféle bisztrókat, éttermeket. Alkoholistának sem jó, vagy túl jó itt lenni.
Szeretnék ömlengeni az építészeti emlékekről, amiket nem ért szőnyegbombázás és nem ritka az óvárosban a 17., 18. században épült ház. Szokatlan a szememnek, hogy a takaros házak között csobog a patak és hogy lehetséges úgy építkezni, hogy az ablakodat oda nyithasd ki. Ki akarok nézni a konyhaablakból az alattam csobogó patakra!
A fantáziámat egy elbontott ház falában meghagyott ablakkeret ragadta meg, itt jutott eszembe egy kék cserépben virító vörös muskátli, a patak feletti egykori ház konyhájában.
Kiabált az agyamban: - Csak másfél órát utaztatok, de egy teljesen más életforma! Változatosság! Úgy szeretem!
Unokatestvérem itt tanul és piszok szerencse volt, hogy épp ott volt hétvégén. Elbóklásztunk volna ketten is, de egy jártas vezető mindig többet nyújt. P. és V. birka türelmével viselték, hogy minden kőtől és kedves faragványtól, akár egy üres ablakkerettől is felvisítok és le kell fotóznom.
A várban kezdtünk és olyan mord hideg kerekedett, hogy valahova be kellett ülni valami forró étel mellől szemlélni a kis macskaköves utcákat.
Sajnos nem kaptunk asztalt az ablak mellé, de mikor beléptünk a pizzéria ajtaján megcsapott minket a sülő kenyértészta illata, amiről V. megjegyezte, hogy előtte kézzel gyúrják. Itt.
Egy kicsike belső tér, ami felett található a vendégtér, összesen 5 asztallal. Amíg ott voltunk folyamatosan cserélődött a vendégkör, turistáktól kezdve, diákokon át idős házaspárig mindenki evett vagy várt. Mi nagyon sokat vártunk. Lehet, hogy csak 3/4-ed óra volt, de borzasztó rosszul éltem meg. Az utolsó negyed órában már nem tudtam a beszélgetésre sem oda figyelni és minden alkalommal ha a pincér dobogott fel a szűk lépcsőn már pavlovi reflexként csorgott a nyálam.
Akármennyire is finom volt amit kaptunk, nekem ez a várakozás égett bele az agyamba. Az volt a bosszantó, hogy mintha a roham alább hagyott volna, akik utánunk jöttek, negyed órán belül megkapták a rendelésük. Csak nálunk lassult le a rendszer.
Utána elmentünk és ittunk egy török kávét a egri pasa sátrában. Már megjártuk Törökországot de ilyen autentikus kávét még ott sem kínáltak. Le voltam nyűgözve, mert annyira odafigyeltek minden részletre, hogy fél óra kellett hogy kicsodálkozzuk magunkat.
Gyönyörű szőnyegeken sétáltunk zokniban, közben a szamárhátíves pici ablakokon látszott, hogy felkapcsolják az utcai fényeket és lassan esteledik. Bent félhomály és egy török viseletbe öltözött lány kávét főz a felhevített homokban. Há! Azt hittem eldobom az agyam. Egy melegítő tálban izzott a homok a kávét vízzel felöntötte és a homokba ásta. Eltelik 15 másodperc és a kávé felforr. Háromszor odaérinti, mielőtt kifutna és kitölti nekem egy csészikébe. Kanál nem jár a mutatványhoz, mert nem akarjuk felkavarni az ülepedő zaccot a fenékről.
Nem tudok elszakadni a látványtól és az egyszerűség zsenialitásától, hogy egy sátorban is lehet kávézót üzemeltetni. Lelógó üveg csillár világítja be a helységet és egy kelme-felhővé teszi a csúcsosodó plafont. Látni kell.
Az estét a Szépasszony völgyben töltöttük és mi voltunk a sofőr úr kóstolói. Ledöbbentünk, hogy mennyi ember mozdul ki és hogy milyen élet van ott. Persze mit várunk, szombat este volt, vagy olyasmi, úgy töltik a fiatalok, a középkorú vadászklub vagy kollegák az idejüket mint máshol: Bulival. Itt viszont nem iszik senki tablettás bort, mert olcsóbb a termelői! 200 pince van itt és mi csak kettő kínálatából szemezgettük. Ugyancsak az elején vagyunk.
A napokban olyan energia lengett minket körül, hogy a rendelkezésünkre álló 24 órába beleerőszakoltunk 25-öt!
Szombaton volt az évfordulónk. Megint. Mert januárban is ünneplünk egyet, de Február 28.-án is.
Olyan ez mint a névnapom. Annyiszor fogadom a jókívánságokat, annyiszor örülök, ahányszor felköszöntenek. Elveszi az ember kedvét, ha jó szándékkal felköszönt valakit és ez a válasz: Kösz, de nem most tartom. Erre az a válaszom, hogy attól még lehet örülni neki.
Nem veszekszünk azon, hogy az első találkozástól, vagy az első randevútól számoljuk a közös időszámítást, mindennek örülünk.
Szombaton mikor tanakodtunk, hogy egy kiállítás és egy mozi után is maradna e beszélgető téma, ha még először randiznánk, P. fejéből kipattant egy merész és izgalmas ötlet:
- Utazzunk el Egerbe! Haza se menjünk, csak így, ahogy vagyunk induljunk!
Nekem nem kellett kétszer mondani. Letudtuk a munkákat és a feltámadó szélben éreztük a közelgő utazás szabad levegőjét, azt a levegőt, amitől kiautóznál a világból. Imádom.
Rosszul mértem be és nem esett le, hogy a "szabadság levegője" csak a közelgő vihart jelzi.
Erre akkor jöttünk rá, amikor már félúton voltunk Eger felé, szóltam unokahúgomnak, hogy megyünk.
Összenéztünk P.-vel aki megbánta spontaneitását és csak ennyit mondtunk, magunkon röhögve a zuhogó esőben: -Olyan hülyék vagyunk, még egy esernyő sincs nálunk!
De felszívtuk magunkat és nem fordultunk vissza, milyen jól tettük.
Olyan helyeken sétáltunk, ahol még nem voltam, olyan étteremben kávézóban fogyasztottunk, ami új élményt adott az estébe még a borozás is belefért. Arra jutottunk, hogy ez a város igazi diák fellegvár: Élhető méretű, olcsó és jó minőségű a bor, egyre másra nyitják a kézműves söröket kínáló helyeket és a jóféle bisztrókat, éttermeket. Alkoholistának sem jó, vagy túl jó itt lenni.
Szeretnék ömlengeni az építészeti emlékekről, amiket nem ért szőnyegbombázás és nem ritka az óvárosban a 17., 18. században épült ház. Szokatlan a szememnek, hogy a takaros házak között csobog a patak és hogy lehetséges úgy építkezni, hogy az ablakodat oda nyithasd ki. Ki akarok nézni a konyhaablakból az alattam csobogó patakra!
A fantáziámat egy elbontott ház falában meghagyott ablakkeret ragadta meg, itt jutott eszembe egy kék cserépben virító vörös muskátli, a patak feletti egykori ház konyhájában.
Kiabált az agyamban: - Csak másfél órát utaztatok, de egy teljesen más életforma! Változatosság! Úgy szeretem!
A várban kezdtünk és olyan mord hideg kerekedett, hogy valahova be kellett ülni valami forró étel mellől szemlélni a kis macskaköves utcákat.
Sajnos nem kaptunk asztalt az ablak mellé, de mikor beléptünk a pizzéria ajtaján megcsapott minket a sülő kenyértészta illata, amiről V. megjegyezte, hogy előtte kézzel gyúrják. Itt.
Egy kicsike belső tér, ami felett található a vendégtér, összesen 5 asztallal. Amíg ott voltunk folyamatosan cserélődött a vendégkör, turistáktól kezdve, diákokon át idős házaspárig mindenki evett vagy várt. Mi nagyon sokat vártunk. Lehet, hogy csak 3/4-ed óra volt, de borzasztó rosszul éltem meg. Az utolsó negyed órában már nem tudtam a beszélgetésre sem oda figyelni és minden alkalommal ha a pincér dobogott fel a szűk lépcsőn már pavlovi reflexként csorgott a nyálam.
Akármennyire is finom volt amit kaptunk, nekem ez a várakozás égett bele az agyamba. Az volt a bosszantó, hogy mintha a roham alább hagyott volna, akik utánunk jöttek, negyed órán belül megkapták a rendelésük. Csak nálunk lassult le a rendszer.
Utána elmentünk és ittunk egy török kávét a egri pasa sátrában. Már megjártuk Törökországot de ilyen autentikus kávét még ott sem kínáltak. Le voltam nyűgözve, mert annyira odafigyeltek minden részletre, hogy fél óra kellett hogy kicsodálkozzuk magunkat.
 |
| Belül, kívül. |
Nem tudok elszakadni a látványtól és az egyszerűség zsenialitásától, hogy egy sátorban is lehet kávézót üzemeltetni. Lelógó üveg csillár világítja be a helységet és egy kelme-felhővé teszi a csúcsosodó plafont. Látni kell.
Az estét a Szépasszony völgyben töltöttük és mi voltunk a sofőr úr kóstolói. Ledöbbentünk, hogy mennyi ember mozdul ki és hogy milyen élet van ott. Persze mit várunk, szombat este volt, vagy olyasmi, úgy töltik a fiatalok, a középkorú vadászklub vagy kollegák az idejüket mint máshol: Bulival. Itt viszont nem iszik senki tablettás bort, mert olcsóbb a termelői! 200 pince van itt és mi csak kettő kínálatából szemezgettük. Ugyancsak az elején vagyunk.
