Első nap Albionban
Napok óta tologatom az írást, ugyanis az elmúlt heti kiesés egy másik életterületen torlódást okozott, alig tudjuk magunkat utolérni a munkahelyen, DE már péntek van, kisütött a nap is, kicsit jobban esett a reggeli kávé, csak azért mert tudjuk, hogy hétvége lesz. Viszont, nem tudok hazajönni agyban, nem akaródzik. Olyan jó volt nekünk ott az a néhány nap, hogy sok kérdést felvetett, többek között azt is, hogy miért nem volt annyi kurázsi bennem főiskola alatt, hogy kimenjek egy szemeszterre ide? A másik ilyen pont volt mindkettőnk agyában: mit keresünk mi itthon, mikor a világon ilyen szépségek is élhetőek?
Aki még előtte áll, melegen ajánlom neki, hogy keresse az ilyen lehetőségeket, amíg be nem lépett a felnőttek világába, nem dolgozik, nem telepedett le, hogy próbálja ki Angliát, miheztartás végett.
Az előző mondatokból kitűnik, hogy a mérleg az utazással és az országgal kapcsolatban pozitív irányba tolódik, mert vagy azt láttam meg, ami számomra kedves, vagy csak azokat az emberi reakciókat kaptuk, ami elég volt a varázslathoz? Nem tudom, de az biztos, hogy itthon sajnos nem találkoztunk még hasonlóval sem.
Jó kis szeletét kaptuk, az első napban egy tündéri kis faluban csakis olyan emberekkel találkoztunk, akik britek voltak, a szó klasszikus értelmében, a virágpiacon hortenziát vásároló hölgyike, fonott kosárból kikandikáló cupcake-ek, amit a gótikus templommal szemben vásároltak a cukrászdában, pasztellszínű kardigánok az ősz hajkoronák alatt. Miss Marple, (a kedvenc, Agatha Cristie karaktere) igenis valós jelenség Cambridgeshire-ben, ott van minden nénikében, aki nem rest kiállni az almájával az út szélére, hogy elosztogassa egy egy receptötlet kíséretében!
Ha az építészet nem nyűgözött volna le, akkor a 90-et karcoló idős gentleman biztosan, aki olyan kedvesen nézett minket, hogy muszáj volt leülni mellé a padra és váltani vele néhány kedves szót, egyszerűen nem bírtuk ki, főleg mert egy poénnal indította a beszélgetést. Kiderült a bácsiról, hogy helyi lakos, elnavigált a hídhoz, csak a 12.században épült...XII. század!
De ne szaladjunk annyira előre, még fel sem szállt a repülő. Hajnalban mentünk, de szerintem rá fogunk szokni erre az időpontra, mert nagyon élvezetes volt a felkelő napot nézve repülni, végül jött a nagy vattacukorfelhő és a verőfény eltűnt, megváltoztak a színek, a rózsaszínt és narancssárgát a komor zöld és szürke váltotta. Megérkeztünk és eszembe jutott egy gyerekkori regényem, amiben a sötétzöld fűben legelésző, párás gyapjú birkákról ír, háttérben fehér tűzfalak szakítják meg a horizontot. Pontosan ilyen volt, mint egy mesekönyvben. Először láttam a kis gazdaságok nyugodt, reggeli udvarát, ahogy elsuhantunk fölöttük..szerelem volt első látásra.
Mikor leszálltuk alig vártam, hogy menjünk hogy szaladjunk, csak, hogy minél többet lássunk. Unokanővérem férje jött ki értünk, szerencsére elég hamar megtaláltuk egymást, pedig akkor még azzal voltunk elfoglalva, hogy jó irányba nézzünk a zebrán és hogy lehetőleg mindenen meglepődjünk, igyuk magunkba a házak sziluettjét, az anyagokat, színeket, az ólomüvegből készített ablakokat.
Itt láthattunk kacsacsaládot fémből megmunkálva, ugrándozást mímelve egy 200 éves nádfedeles ház tetőgerincén, csak úgy, mert szép.
Egy bőséges és nagyon angol reggelit követően elindultunk hogy megnézzük a várost, de valahogy nem lepett meg a bája az eddigi tapasztalatokat mérlegelve.
Teljesült az álmom, meglàthattam, hogy milyen egy brit règisèg kereskedés, felpróbálhattam egy XIX. Századi cilindert, meglóbálhattam egy ún. "evacuate case"-t vagyis egy olyan bőröndöcskét, amit a 2. Világháborúban használtak, mindegy megszabva mennyi cuccot vihet egy ember támadás esetén. Ez a téma, a közösségi összefogás és ésszerűség mindig lenyűgözött, írtam már erről itt is. Unokatesóm tudtam mire harapok, annyi gyönyörűséget régen láttam egy helyen, ékszerek, bútorok, ruhák! Jaaaj. A szomszédságában egy aukciós ház külső lerakata volt, oda nem autóval, kamionnal érdemes menni.
Sétáltunk a folyóparton, bandukoltunk a kis utcákon, ettünk cupcake-et a főtéren álló gótikus templomcsoda előtti padon. Voltunk egy ottani "százforintosban" Poundlandban, ahol rájöttünk, hogy itthon a kereskedelem szamárfület ragaszt az ember fejére, mert itthon dupláját, sőt tripláját fizettetik velünk ugyanazért a termékért. Mit mondjak, pofátlanságnak tartom, ez egy olyasféle dupla hatos, ha társasjátékban játszanánk, mert nem elég, hogy jobb fizetésből gazdálkodhatnak, de olcsóbban is megvehetik ugyanazt a dolgot. Persze a lakhatás lefelezi az ilyen pici nyereségeket, viszont, ahogy rokonom fogalmazott, a mérleg még így is jobb.
Aki még előtte áll, melegen ajánlom neki, hogy keresse az ilyen lehetőségeket, amíg be nem lépett a felnőttek világába, nem dolgozik, nem telepedett le, hogy próbálja ki Angliát, miheztartás végett.
Az előző mondatokból kitűnik, hogy a mérleg az utazással és az országgal kapcsolatban pozitív irányba tolódik, mert vagy azt láttam meg, ami számomra kedves, vagy csak azokat az emberi reakciókat kaptuk, ami elég volt a varázslathoz? Nem tudom, de az biztos, hogy itthon sajnos nem találkoztunk még hasonlóval sem.
Jó kis szeletét kaptuk, az első napban egy tündéri kis faluban csakis olyan emberekkel találkoztunk, akik britek voltak, a szó klasszikus értelmében, a virágpiacon hortenziát vásároló hölgyike, fonott kosárból kikandikáló cupcake-ek, amit a gótikus templommal szemben vásároltak a cukrászdában, pasztellszínű kardigánok az ősz hajkoronák alatt. Miss Marple, (a kedvenc, Agatha Cristie karaktere) igenis valós jelenség Cambridgeshire-ben, ott van minden nénikében, aki nem rest kiállni az almájával az út szélére, hogy elosztogassa egy egy receptötlet kíséretében!
De ne szaladjunk annyira előre, még fel sem szállt a repülő. Hajnalban mentünk, de szerintem rá fogunk szokni erre az időpontra, mert nagyon élvezetes volt a felkelő napot nézve repülni, végül jött a nagy vattacukorfelhő és a verőfény eltűnt, megváltoztak a színek, a rózsaszínt és narancssárgát a komor zöld és szürke váltotta. Megérkeztünk és eszembe jutott egy gyerekkori regényem, amiben a sötétzöld fűben legelésző, párás gyapjú birkákról ír, háttérben fehér tűzfalak szakítják meg a horizontot. Pontosan ilyen volt, mint egy mesekönyvben. Először láttam a kis gazdaságok nyugodt, reggeli udvarát, ahogy elsuhantunk fölöttük..szerelem volt első látásra.
Mikor leszálltuk alig vártam, hogy menjünk hogy szaladjunk, csak, hogy minél többet lássunk. Unokanővérem férje jött ki értünk, szerencsére elég hamar megtaláltuk egymást, pedig akkor még azzal voltunk elfoglalva, hogy jó irányba nézzünk a zebrán és hogy lehetőleg mindenen meglepődjünk, igyuk magunkba a házak sziluettjét, az anyagokat, színeket, az ólomüvegből készített ablakokat.
Itt láthattunk kacsacsaládot fémből megmunkálva, ugrándozást mímelve egy 200 éves nádfedeles ház tetőgerincén, csak úgy, mert szép.
Teljesült az álmom, meglàthattam, hogy milyen egy brit règisèg kereskedés, felpróbálhattam egy XIX. Századi cilindert, meglóbálhattam egy ún. "evacuate case"-t vagyis egy olyan bőröndöcskét, amit a 2. Világháborúban használtak, mindegy megszabva mennyi cuccot vihet egy ember támadás esetén. Ez a téma, a közösségi összefogás és ésszerűség mindig lenyűgözött, írtam már erről itt is. Unokatesóm tudtam mire harapok, annyi gyönyörűséget régen láttam egy helyen, ékszerek, bútorok, ruhák! Jaaaj. A szomszédságában egy aukciós ház külső lerakata volt, oda nem autóval, kamionnal érdemes menni.
Sétáltunk a folyóparton, bandukoltunk a kis utcákon, ettünk cupcake-et a főtéren álló gótikus templomcsoda előtti padon. Voltunk egy ottani "százforintosban" Poundlandban, ahol rájöttünk, hogy itthon a kereskedelem szamárfület ragaszt az ember fejére, mert itthon dupláját, sőt tripláját fizettetik velünk ugyanazért a termékért. Mit mondjak, pofátlanságnak tartom, ez egy olyasféle dupla hatos, ha társasjátékban játszanánk, mert nem elég, hogy jobb fizetésből gazdálkodhatnak, de olcsóbban is megvehetik ugyanazt a dolgot. Persze a lakhatás lefelezi az ilyen pici nyereségeket, viszont, ahogy rokonom fogalmazott, a mérleg még így is jobb.
