A rátartiságból elkóborolt pénztárca meséje
Akárhogy kapálózom ellene, a tapasztalat erre utal: az élet, egy néha fog és talpfahíjas hullámvasút. Még a csúcson is megbotolhatunk egy kis sunyi hibában, amit magunknak kellett volna karbantartani.
Így jártam pénteken, ugyanis miután megírtam az előző bejegyzésem, észrevettem egy hiátust a táskámban: nem volt meg a pénztárcám.
Épp előtte önző kis hülyeségeken vitatkoztunk P.-vel, de mikor történik egy ilyen dolog, személyes játszmák ráérnek utána, vagy soha többet.
Miközben én lepörgettem magamban az eseményeket, visszalyukadtunk a bolthoz. Szégyelltem magam, mert a saját rátartiságomnak köszönhettem, hogy talán nem egy ott dolgozó hanem egy "élelmesebb" egyén találta meg és megint ugyanott vagyok mint 2006-ban. Semmi papírom nincs és arra várunk, hogy csörögjön a telefon: megtalálták, bedobták egy postaládába. Szögedre csak azért mehettem el felvételizni, mert előző nap véletlen áttettem a ruhám zsebébe a diákigazolványt. Ilyenkor látod be, hogy van a szívatáson kívül gondviselés is.
Olyan nyugodt ember vagyok, hogy ilyen helyzetben inkább P. telefonált helyettem, taknyom-nyálam összefolyt a sírástól. Felhívtuk az üzletet ahol közölték, hogy nem tudnak ilyenről, a rendőrségen sem adtak le eltűnt, vagyis talált tárcát. A rendőrségre menet, a bankkártya letiltás előtt, P. erősködött, hogy ugyan menjünk be személyesen, hátha olyan emberrel beszéltünk, aki nem tudott erről.
Visszamentem, kiugrottam a kocsiból inkább, csak hogy hamarabb a végére járjak, mikor megláttam a házszámot, éreztem, hogy bent van, ugyanis egy másik papír-írószert hívtunk fel!
Mire beértem, már megláttam a tárcám, fel volt bontva, de csakis azért, hogy az irataim között találjanak egy telefonszámot, ironikus, hogy ugyanaz az ember segített, aki aznap reggel elhesegetett.
Úgyhogy ajánlom, hogy egy mobilszámot tegyetek bele, hogy ha ilyen van, elérhetők legyetek, vagy inkább nem legyetek olyan pökhendiek, hogy így felhúzzátok magatokat embereken, hogy inkább kirohantok, valamit otthagyva.
Így jártam pénteken, ugyanis miután megírtam az előző bejegyzésem, észrevettem egy hiátust a táskámban: nem volt meg a pénztárcám.
Épp előtte önző kis hülyeségeken vitatkoztunk P.-vel, de mikor történik egy ilyen dolog, személyes játszmák ráérnek utána, vagy soha többet.
Miközben én lepörgettem magamban az eseményeket, visszalyukadtunk a bolthoz. Szégyelltem magam, mert a saját rátartiságomnak köszönhettem, hogy talán nem egy ott dolgozó hanem egy "élelmesebb" egyén találta meg és megint ugyanott vagyok mint 2006-ban. Semmi papírom nincs és arra várunk, hogy csörögjön a telefon: megtalálták, bedobták egy postaládába. Szögedre csak azért mehettem el felvételizni, mert előző nap véletlen áttettem a ruhám zsebébe a diákigazolványt. Ilyenkor látod be, hogy van a szívatáson kívül gondviselés is.
Olyan nyugodt ember vagyok, hogy ilyen helyzetben inkább P. telefonált helyettem, taknyom-nyálam összefolyt a sírástól. Felhívtuk az üzletet ahol közölték, hogy nem tudnak ilyenről, a rendőrségen sem adtak le eltűnt, vagyis talált tárcát. A rendőrségre menet, a bankkártya letiltás előtt, P. erősködött, hogy ugyan menjünk be személyesen, hátha olyan emberrel beszéltünk, aki nem tudott erről.
Visszamentem, kiugrottam a kocsiból inkább, csak hogy hamarabb a végére járjak, mikor megláttam a házszámot, éreztem, hogy bent van, ugyanis egy másik papír-írószert hívtunk fel!
Mire beértem, már megláttam a tárcám, fel volt bontva, de csakis azért, hogy az irataim között találjanak egy telefonszámot, ironikus, hogy ugyanaz az ember segített, aki aznap reggel elhesegetett.
Úgyhogy ajánlom, hogy egy mobilszámot tegyetek bele, hogy ha ilyen van, elérhetők legyetek, vagy inkább nem legyetek olyan pökhendiek, hogy így felhúzzátok magatokat embereken, hogy inkább kirohantok, valamit otthagyva.
