Go, go Django (a D-t nem ejtjük)
Bár úgy gondolom, hogy a hétköznapok is megérdemlik, hogy valami kis jutalommal fogjunk kezet önmagunkkal, néha csak egy zombit jól megjelenítő lassított felvételre van kapacitás.
Ilyen este volt a péntek is, de úgy döntöttünk, hogy fityiszt mutatunk az elmúlt 4 napnak, mert egy nap a héten én is megérdemlem, hogy más tegye elém az ételt.
Így hát elmentünk pizzázni és megfejeltük az estét közös kedvencünk Quentin Tarantino legújabb filmjével, amelynek címe: Django elszabadul.
Nézzük meg ezt a plakátot! Mennyire egyszerű, mégis olyan markáns. A kommunista éra plakátjai jutnak eszembe róla. A diktatúra színei: fekete, PIROS és fehér. Tanultuk tipográfiából a színek hangulati hatását, nekem erről a pirosról az jut eszembe, amit az ember szívből/véréből hisz és olyan tettek, amit meggyőződése miatt tesz. Ezért olyan ijesztő és elementáris.
Rendező úr kinézetre és ahogy megszólal, egyből kiviláglik, hogy olyan mintha rajzfilmfigura, egy karikatúra lenne, igazi karakter.
Egy boldog ember magabiztosságával szállítja a világnak jobbnál jobb agymenéseit és nem tudunk rá máshogy reagálni: EZ AZ EMBER EGY PSZIHOPATA!! ÉS MENNYIRE JÓ!
P.-vel rossz fogyasztók vagyunk, ugyanis, minden filmjét megnézzük, kivéve az "Alkonyattól pirkadatig" vér opuszt, még neki is kell a tanulópénz.
Személyes kedvencem a munkásságából a "Becstelen brigantik". Elképesztő koncepció: hogyan lehet bosszúállós filmet csinálni a 2. világháború közepén?
Abszolút kedvencem volt a főgonosz, aki elképesztően művelt, ezzel szemben a 3. birodalom legeredményesebben kivitelezett, lelkileg torz példánya, szemernyi lelkiismeret jele nélkül.
Cristoph Waltz ebben a filmben olyan jól játszott, hogy gonosz módon elkönyveltem negatív karakternek. Szerintem gesztusértékű, hogy a Djangoban ő lett a német, aki magával hozza az épp formálódó, vad, rabszolgatartó Amerikába az európai műveltséget.
Itt is pofátlan, tenyérbemászó, viszont arany szíve van. Ő volt az a jótevő, aki a felhő hajú fekete férfit, Django-t először életében emberszámba veszi.
Vártam volna a Tarantinohoz köthető poénokat, viszont olyan komolyra sikeredett, hogy azok, akik szintén erre számítottak, kényszeredetten várták, várták, de csak néha engedte meg a jó ízlés, hogy felnevessenek.
Ez az ember nem problémázott ezen, úgy volt vele, hogy jelen esetben (rabszolgatartás a Missisippi mentén, Tenesse-ben) nincs helye az akasztófa humornak, az olcsó poénoknak. Igazat adok neki.
De amennyire huncut volt, amikor a formálódó ku-klux klán tagjait figurázta ki, nem hiszem rosszindulatúnak, mert a praktikus, való életben ténylegesen lejátszódhatott ilyen. Emberiek lettek azáltal, hogy inkább marakodó nőegyletnek tűntek, mint önbíráskodó erőszakszervezetnek. (Kicsit Monty Pyton-os, jó irány :) )
Django egy tipikus hős karakter, pajzs helyett kék libériában, akinek minden tette szíve hölgye felé viszi. A tipikus saját képességeire ébredő és azt felhasználó ember prototípusa, a majdani, lehetőségek Amerikájának telepese.
Leonardo Dicaprio annyira jó fő gonosz volt, hogy csak kimutatta a foga feketéjét és elhitted, hogy a lelke is olyan kormos és gusztustalan, hiába hívták cukros bácsinak: Monsieur Candy-nak.
A másik karakter akitől kiráz a hideg a vénemberre maszkírozott Samuel L. Jackson, aki hiába fekete, szolgalelke és meggyőződése saját alsóbbrendűségében, a saját fajtáját kínozza.
Végig nem tudtam elszakadni ettől a kegyetlenségtől, személyes érintettségemből adódóan. Nem tudtam "csak" a filmre, a vágásra, a színészi játékra koncentrálni. Olyannyira elborzasztott, hogy nem tudom azt mondani, hogy mostanában megnézem megint. Mondogatom magamban, hogy ez az ember természete, minden korban jelen volt, de itt belemutatja a képedbe, hogy: igen, ez vagy te fehér ember, fogjál kezet magaddal.
El sem tudom képzelni, hogy milyen hatással lehetett a régi rabszolgák jelen kori leszármazottjaira, szerintem vérszemet kaptak a végére, mikor Django, az öntudatra ébredt ember bosszút áll mindenkin. Milyen meglepő ugye?
Így hát elmentünk pizzázni és megfejeltük az estét közös kedvencünk Quentin Tarantino legújabb filmjével, amelynek címe: Django elszabadul.
Nézzük meg ezt a plakátot! Mennyire egyszerű, mégis olyan markáns. A kommunista éra plakátjai jutnak eszembe róla. A diktatúra színei: fekete, PIROS és fehér. Tanultuk tipográfiából a színek hangulati hatását, nekem erről a pirosról az jut eszembe, amit az ember szívből/véréből hisz és olyan tettek, amit meggyőződése miatt tesz. Ezért olyan ijesztő és elementáris.
Rendező úr kinézetre és ahogy megszólal, egyből kiviláglik, hogy olyan mintha rajzfilmfigura, egy karikatúra lenne, igazi karakter.
Egy boldog ember magabiztosságával szállítja a világnak jobbnál jobb agymenéseit és nem tudunk rá máshogy reagálni: EZ AZ EMBER EGY PSZIHOPATA!! ÉS MENNYIRE JÓ!
 |
| Quentin Tarantino és Cristoph Waltz |
Személyes kedvencem a munkásságából a "Becstelen brigantik". Elképesztő koncepció: hogyan lehet bosszúállós filmet csinálni a 2. világháború közepén?
Abszolút kedvencem volt a főgonosz, aki elképesztően művelt, ezzel szemben a 3. birodalom legeredményesebben kivitelezett, lelkileg torz példánya, szemernyi lelkiismeret jele nélkül.
Cristoph Waltz ebben a filmben olyan jól játszott, hogy gonosz módon elkönyveltem negatív karakternek. Szerintem gesztusértékű, hogy a Djangoban ő lett a német, aki magával hozza az épp formálódó, vad, rabszolgatartó Amerikába az európai műveltséget.
Itt is pofátlan, tenyérbemászó, viszont arany szíve van. Ő volt az a jótevő, aki a felhő hajú fekete férfit, Django-t először életében emberszámba veszi.
Vártam volna a Tarantinohoz köthető poénokat, viszont olyan komolyra sikeredett, hogy azok, akik szintén erre számítottak, kényszeredetten várták, várták, de csak néha engedte meg a jó ízlés, hogy felnevessenek.
Ez az ember nem problémázott ezen, úgy volt vele, hogy jelen esetben (rabszolgatartás a Missisippi mentén, Tenesse-ben) nincs helye az akasztófa humornak, az olcsó poénoknak. Igazat adok neki.
De amennyire huncut volt, amikor a formálódó ku-klux klán tagjait figurázta ki, nem hiszem rosszindulatúnak, mert a praktikus, való életben ténylegesen lejátszódhatott ilyen. Emberiek lettek azáltal, hogy inkább marakodó nőegyletnek tűntek, mint önbíráskodó erőszakszervezetnek. (Kicsit Monty Pyton-os, jó irány :) )
Django egy tipikus hős karakter, pajzs helyett kék libériában, akinek minden tette szíve hölgye felé viszi. A tipikus saját képességeire ébredő és azt felhasználó ember prototípusa, a majdani, lehetőségek Amerikájának telepese.
 |
| Béka bácsi, a Ponyvaregényben hetyke bérgyilkos volt, mikrofon fejjel. |
Végig nem tudtam elszakadni ettől a kegyetlenségtől, személyes érintettségemből adódóan. Nem tudtam "csak" a filmre, a vágásra, a színészi játékra koncentrálni. Olyannyira elborzasztott, hogy nem tudom azt mondani, hogy mostanában megnézem megint. Mondogatom magamban, hogy ez az ember természete, minden korban jelen volt, de itt belemutatja a képedbe, hogy: igen, ez vagy te fehér ember, fogjál kezet magaddal.
El sem tudom képzelni, hogy milyen hatással lehetett a régi rabszolgák jelen kori leszármazottjaira, szerintem vérszemet kaptak a végére, mikor Django, az öntudatra ébredt ember bosszút áll mindenkin. Milyen meglepő ugye?
