Le Café de Capucine

Az ötleten lamentáló cikk írója azt állította, hogy egész évben használható, időjárási viszontagságoktól függetlenül. Szerintem ilyet csak az állíthat, aki maximum 3 évszakot számol meg a magyarországi 4 helyett. Jó itt is van erre vezető tendencia a klímatörténészek szerint az utóbbi 150 évben, ráerősítve az ember "jótékony" hatásával, de azért még mindig esik a hó néhányszor télen. A gyökérzöldségek így is viselnék a dolgot. Na jó, Visítva igaza van. Nincs új a nap alatt természetesen, mindig jóérzés fog el, amikor régi paraszt házak udvarán felfedezek egy csodaajtót, ami levezet a föld alá, sejtelmes buckával mutatva meg magát. A nyíregyházi skanzenben legtöbb időmet egy átlagos földbe vájt zöldség tárolóban töltöttem, aminek nem tudtam betelni az okos megoldásaival, hiába várt később egy Árpád kori falu. Az, hogy ez a téma fel fel bukkan a blogban, nem mutat másra: egy szőrös lábú hobbit vagyok, aki vonzódik a földbe vájt üregekhez és mind

 Tegnap az utóbbi időszak egyik leggázabb napja volt, eljutottam a fásultságnak arra a szintjére, hogy már nem tudtam semmit pofozni magamon, hogy jobb állapotba kerüljek, csak tettem a dolgomat és vártam, hogy minél hamarabb vége legyen.    De a Jóisten mindig jobban tudja hogy mivel vidíthat fel, mint te magad. Az utolsó munka egy icipici faluban volt, 0 gépkocsi forgalom, az a hely, ahol a falu kocsmája előtt fekszik az út közepén az utca kutyája és nyugodtakat pislog, majdnem álmában.  A házzal szemben volt egy rét és ölnyi vastag bodzafa, tövében méter magasan nőtt a csalán. Gyönyörűek voltak, egészségesek, nem tudtam kihagyni, hogy ne szedjek belőlük. Elég volt néhány perc és minden kerek lett az életben és megint átéreztem, hogy milyen öröm az hogy vagyok, vagyunk, hogy amik "problémák", az időpontok, az ún "rohanó világ" (mennyire hülye kifejezés) igazából csak majomparádé.  Akkor nyűgözött le teljesen ez a növény, amikor megtudtam, hogy a világhábo

Voltatok már úgy, hogy szinte vallásos tisztelettel adóztatok a pillanatnak, amit egy étel, vagy egy helyzet adott nektek? Feltöltődöm ilyenkor és nem csak vitaminnal. Ahogy a fény felé tartom ezeket a kapszulákat, örvendezek neki, hogy ilyen finomat hozott nekünk létre a teremtés. Ilyenkor mindig felbukkannak a memóriámban a festmények amik ezt ábrázolják, eszembe jutnak Csontváry képei, bibliai tájak, bólogató cédrusok és a melegtől szétroppanó gránátalmák a fán, legtöbbször a kis Jézus fog ilyen gyümölcsöt az anyja kezében, szimbolizálva a bűnbeesést. De nekem nincs lelkifurkám miatta, annak a néhány élelmiszernek egyike, aminél egyszerűen nem tudom megállni azt, ha a közelemben van. Csak addig eszem amíg látom. Néhány magot meg akartam menteni a következő egzotikus növény nevelési projectemhez, nem ment.     Amikor egy határozott roppanással feltárul ez a szövevényes rendszer elámulok a teremtésen. Magjai édes, lédús burokban várakoznak, formájuk csiszolt izzó kristálynak

2013 szeptemberében ültettem el jó néhány citrom magot, sajnos a lakásunk fényviszonyai, vagy inkább azok hiánya miatt ki kellett menekítenem őket az "inkubátorba", ahogy anyukám a déli fekvésű konyhaablakát nevezi. Akárhány növény került hozzájuk mindig sikerült megmenteniük. A sok magból 2 db lett túlélő, a többi kiesett a magyarországi túlélési játékban, a legszebbekről meg kiderült, hogy a tavaly elszórt körömvirág maradványai. Nos, a nyári napokat már ők is kint tölthetik és annyira szépek! Minden alkalommal megsimogatom a kis leveleiket, ha kell akkor nagyobb cserépbe ültetem a terebélyesedő gyökereik miatt. Kezdenek vastagodni a száraik, tudom, csak én látom még bele de engem már emlékeztetnek egy fa törzsére. Jó hétvégét kívánok Nektek ezzel a kíváncsi (kis) kutyával! Meg kellett mondani, hogy várja ki a sorát, rendes állat, úgy tesz, mintha őt is érdekelné. A nagyobbik, cserép nélkül már cirka 30 cm!     

A tudás hatalom, de vannak olyan morzsái, amelyek tudása nem csak  tájékozottá, hanem is szomorúvá tesznek. Tegnap éjszaka nagyon elszomorodtam, mert olyan információkba kaptam bele, amelyek mind arra engedtek következtetni, hogy az én generációm, a még nem létező gyermekeinkről nem is beszélve,  már nem lesz képes "kényelmes" és egészséges életminőségben megérni az öregkort. Pedig nekem sohasem volt több vágyam. Erre a mai nap megtaláltam ennek a hallgatag kis embernek az egyszemélyes misszióját, ami totálisan ellent mond a mi önmegvalósítás függő, eredményeket és statisztikákat hajszoló világunkban. Hallottam már rége is róla, de az időzítés és a pozitív tevékenysége annyira megfogott, hogy nem akarok önzőzni vele, lehet hogy mást is felvidít. Hmm? Hogy mit csinál? Ez az ember bizony elhatározta, hogy olyan gyümölcsfákból fog kertészetet és génbankot alkotni, amiknek se neve, se létszáma, sőt még azok is megboldogultak, akik tudták, hogy létezik. Személyes érdek nélkü

Az eper, olyan dolog a nagyvárosi embernek, amiért képes a piacon irreálisan sok időt sorba állni, drágán megvásárolni, hazautazáskor lekönyökölni mindenkit, aki a nagymama veteményesébe indul hasonló céllal. Ugyanez érvényes a cseresznyére. Pedig nem egy olyan növényke, amihez olyan sok előképzettség kellene. Olyan kis pofás, amikor a gyökereket kereső indák felfedező útra indulnak, közben a fő növényen megjelennek a gyönyörű, élénkpiros gyümölcsök. Mikor egy évig otthon voltam, az udvari kertészkedés szent grálja volt nagyapám fadézsája, amibe herbáriumot és néhány tő epret telepítettem. Hatalmas várakozás előzte meg az első érlelődő gyümölcsöt, vártunk vártunk, hogy megérve szedhessük le. Egyik reggel kinézek az ablakon és az én nagy kutyám két mellső lábával a dézsában áll. Kikerekedett a szemem, mutattam neki, hogy szálljon le, de ő csak nézett és nem mozdult. Az engedelmességi harcunk fő ütközőpontja volt a dézsa, aminek felmászási jogáról nem volt hajlandó lemondani. Idővel

Harmadik éve próbálkozom a negyedik emeleti galambok által bitorolt övezetben kertészeti tevékenységet mimelni.Első évben belekotlottak a paradicsom növénykém közepébe, letörve minden lágy szárat, abba, ami kibirta a költözést Berettyóújfaluból, a diploma és a szakácsképzés miatti nemtörődömséget. Második évben próbálkoztam valameddig, de ott meg egy egy hetes kora nyári szünet száritott ki mindent. Tudom, vizadagolós tároló. Ahogy visszaemlékszem, akkor meghalni sem nagyon volt idő, nemhogy vizadagolós kutyafülét venni indulás előtt. Bizonyitandó: az egy hetes tengerparti mókára papucs nélkül mentem. Odáig nem terjedt a kapacitás...mai napig nincs. De soha ne mondd, hogy soha. Tavalyi évben, akkor is rapid módon kellett tortát vinnünk egy családi eseményre, megálltunk a nagy csúnya hiperben és pironkodva bár, de vettünk egy tortát, aminek malomkeréknyi nagy hodály volt a védője. Nem értettem akkor, hogy miért kell a 10 és a 30 szeletes tortát is ugyanakkora dögbe csomagolni, iszony

Az angol vidék számomra mindig is egy varázslatos, buja ökoszisztéma képét fogja nyújtani. Ha nem is vagytok félős érzetűek a közelgő zombiháború (vigyázat, sarkítás!) miatt, nézzétek meg a természetfilm miatt. Ez a film az angol vidéket egy természetfilmes hölgy szemével járja végig: egy farmer lánya visszaköltözik a szülői házba és szembesül azzal, hogy bizony ami egész életében technikailag adott volt, el fog tűnni. Mi is kedves? Ja igen, a gépek erejével, műtrágyák miatt burjánzó zöldségek, a vágóállatok gyári előállítása. Ez a nő vesz egy nagy levegőt, igenis tudomást vesz erről, nem él a strucc-effektussal. Megkérdezi, hogy akkor mi vár rá? Tehet e hozzá a szülei farmjához, most 2014-ben? A válasz, igen. A film az ún. permakultúrás gondolkodásmódot, tervezési elvet népszerűsíti és példákon keresztül végigvezeti az átlagembert a főbb pontjain. Nagyon szimpatikusnak gondolom ezt, mert megfigyelő és értelmes hozzáállás esetén a természetes folyamatok dolgoznak helyettünk.

Az egész dolog egy rádióműsorral kezdődött, ahol megemiltették, hogy sajnálatos módon ránk nem adnak védőruhát, amikor citromot szeletelünk, ellenben azokkal a munkásokkal, akik permetezik a gyümölcsöket. Ami miatt maskarádéba bújnak, egy olyan anyag, ami súlyosan mérgező, ám viaszszerűen bevonja az összes déligyümölcsünk, hogy a hosszú út során, amig eljut ide, ne penészedjen meg. Mindent a profitért, vagyis értünk....inkább a pénzünkért. Ha tudom, hogy citromhéjra van szükségem, előtte egy nappal vizbe áztatom. Használat előtt mosás és dörzsölés kiskefével. Ha nem is minden káros anyagot, egy részét legalább kioldjuk ilyenkor. Még hónapokkal ezelőtt hirt adtam arról, hogy saját citromfával képzelem el a citromos süteményeket a konyhámban. Még hosszú rögös út vezet addig, hogy a Mohito-ba saját citomot zúzzak, de már van egy 7 centis kis reménységem a dologra. Sem nem erős, sem nem biztató, viszont huszárosan állja a sarat a néhány órás napsütés (HA van), a rapszodikus locsolások

A tavalyi év utolsó, lusta napjaiban találkoztam ezzel a kis videóval és 2 markáns érzés köszönt vissza bennem megnézés után: 1. miért nem az ilyen elementárisan egyszerű, JÓ embereket emeli piedesztálra a társadalmunk, miért nem ismerjük a nevét?? 2. miért nem volt sohasem bátorságom így kertészkedni, ahogy ő tette?  Paraszt gyerek vagyok, arra vagyok szocializálva, hogy kapáljak, de ez a római matróna, még ezt is kibekkelte a gyakorlatból.  A gyakorlókertes technika óráknak az volt az egyenes folyománya az életemben, hogy a kertészkedést olyan nehéz és nagyon veszélyes folyamatnak láttam, amit csakis vonalzóval és zsinórmértékkel lehet végezni.  Nem tudom, hogy eddig kiderült e itt, hogy jómagam, bizony nem vagyok az a méricskélős, végiggondolós fajta. De a kertészkedés sem nem bonyolult, sem nem fárasztó, ha ezt a hölgyet nézzük munka közben. Alig várom, hogy földem legyen és kipróbálhassam, már csak összehasonlítási alap gyanánt. Tetszettek a történetei, amit a férjéről, a

Akármennyire is vágyom az "erkély kert" megoldásra, be kell látnom, hogy nem születtem "zöld ujjakkal" ahogy a britek hívják a kertészkedéshez értő egyéneket. Bizonyára belejátszik a kialakult helyzetbe az is, hogy a növekedő palántákat, egyszer-egyszer elfelejtem meglocsolni, mondjuk mert elutazunk, vagy mert esik az eső. Olyan erkélyt még nem láttál, mert hiába rakom ki a szélére a delikvenst, olyan szögben építették, hogy oda bizony csak nagy szerencsével esik be akármi. A másik ilyen visszatartó dolog azoknak a szárnyas patkányoknak aka galamboknak a jelenléte, akik menetrend szerűen várják azt, hogy kilépjek reggel a lakásból, egyből furakodnak be minden szabad/ drótozatlan négyzetcentiméteren. Eddig még még élne bennem Ace Ventura tézise, hogy minden állatnak meg kell hagyni az élethez való jogát, VISZONT ha azok a dögök a kaspóimat fészekalapnak használják és beleülnek a paradicsompalántám tetejére (szent növény, külön haragszom érte) és a teához száradó bodz

Jártatok már úgy, hogy megdöbbentetek, mennyire tudatlanok, csukott szemmel járók vagytok? Múlt vasárnap egy olyan útra fordultunk le, ami mellett milliószor elhaladtam, de sohasem gondolkodtam azon, hogy merre vezet. Merre vezet kedves, hát a paradicsomba! Amint eldöntöm az agyamban, hogy a térség, a vidékem menthetetlenül halad a kulturális és környezeti leépülés, kihalás irányába mindig találunk valami olyan dolgot a környezetünkben, amiért érdemes kiállni és megvédeni. Az otthonomtól 20 km-re megtaláltam a tökéletes helyszínt életünk tengetéséhez. A bökkenő az, hogy minket (mint a halottkémet) csak akkor hívnak, ha már eldöntetett a sorsa, vagyis ha már megegyeztek a vevővel. Már említettem a korábbiakban, hogy folyamatosan kertet keresek magunknak, hogy szerethessem és gondozhassam. Eddig volt néhány jelentkező de olyan területeket ajánlottak fel amelyek nem biztonságosak, nem érdemes termelni rajta, másnak.   Már megszokhattam volna, hogy amire kitartóan gondolok, besétál az

A lovak csivavája, 80 cm a marmagassága Ezzel a negédes címmel adtam fel apróhirdetést az internet szövevényes rendszerébe, hátha elér pont ahhoz és oda, akinek szántam. Az egész a múltkori írásommal kezdődött, aminek kiváltója egy két szálacska levendula és egy didergő paradicsom volt, amiket itt tartok szerintük fogságban, szerintem életben a negyediken. Azóta nem tudok a föld gondolatától szabadulni. Igaz, hogy mostanában jöttek be az igazán hideg napok, mikor az orrát sem akarja a NORMÁLIS ember kidugni. De ez nem az a háztartás!    Az agyamban a kertes könyvemben bemutatott, sorjázott zöldségek, hajladozó gyümölcsfák szerepelnek, olyan szüretek és befőzések, lekváros napok, amikor a világ végére kívánjuk az újonnan leszedett gyümölcsöt. De milyen szép látvány a téli estéken belesni a teli kamrába! Nagyszemű diót akarok szedni a falevelek közül ősszel, feltéve, ha a kedves Kutyaházi Aladár, fedőnevén házi kedvenc, nem kapja fel előled és szalad vele, hogy téged bámulva rop

Bevallhatom, ahogy az idő telik egyre inkább kötődöm a földhöz, semleges nemtörődömségem, kinevelt városi létem visszanyúlt paraszti alapjaihoz. Nem vagyok a dekorativitás ellensége, amíg az hasznos. Viszont feleslegesen nem tartok itthon olyan zöldet, ami "csak" a szemünknek szép. Kényszerű egy évem, amikor hazakerültem a főiskola után, munka nélkül, egyedül, a földdel való foglalkozás keretet adott a végeláthatatlan napjaimnak, a monotonitás helyére a napról napra növekedő élet és a türelem lépett. Kertészkedéssel nem csupán egy életformát vehetsz fel, hanem egy egészséges szemléletmódot tehetsz magadévá. Egészséges, mert megtanulsz várni, törődni, tenni azért ami felett nincs hatalmad, mert te csak elősegítheted a gyarapodást, felsőbb hatalom végzi el a csodát. Az utóbbi időben okoskodnom kell, hogy hogyan tudok valami zöldet becsempészni az életterünkbe. Eddig van egy szedett vetett kis fűszeres 2 ablaktábla között, illatos levendulával, majorannával, mentával. Ezenk