Alanyi juttatás minden viszáki kisbabának: egy facsemete

A tudás hatalom, de vannak olyan morzsái, amelyek tudása nem csak  tájékozottá, hanem is szomorúvá tesznek. Tegnap éjszaka nagyon elszomorodtam, mert olyan információkba kaptam bele, amelyek mind arra engedtek következtetni, hogy az én generációm, a még nem létező gyermekeinkről nem is beszélve,  már nem lesz képes "kényelmes" és egészséges életminőségben megérni az öregkort. Pedig nekem sohasem volt több vágyam.

Erre a mai nap megtaláltam ennek a hallgatag kis embernek az egyszemélyes misszióját, ami totálisan ellent mond a mi önmegvalósítás függő, eredményeket és statisztikákat hajszoló világunkban. Hallottam már rége is róla, de az időzítés és a pozitív tevékenysége annyira megfogott, hogy nem akarok önzőzni vele, lehet hogy mást is felvidít.
Hmm? Hogy mit csinál?
Ez az ember bizony elhatározta, hogy olyan gyümölcsfákból fog kertészetet és génbankot alkotni, amiknek se neve, se létszáma, sőt még azok is megboldogultak, akik tudták, hogy létezik. Személyes érdek nélkül, "csak puszira", ahogy szoktam hallani cinikus megjegyzésként.
Puszira ad és szentel minden viszáki megszületett gyermeknek egy gyümölcsfát, amelyet az ő tiszteletére hívtak életre és az ún. "Tündérkert"-be ültetik.
Puszira megy és saját kontóra kutatja szerte az országban és Erdélyben a rég elhagyott, összedőlt paraszt porták helyén azokat az elvadult egyedeket, amelyekből oltványt hozhat a gyűjteményébe. Elmegy előadást tartani, hogy minél több embernek mondja el, hogy milyen szép helyen lakhatunk és hogy ez az érték, nem a GDP.  Azért dolgozik, hogy nekünk is lehessen, ha szükségünk van rá.
Nem gondoltam volna, de meghozta ez a gondolkodás azt az érzést, amit Szarvas József színművész mondott erre: Nem a 24. órában vagyunk, hanem az első percben.
A próféta szóljon belőle.