Szabadkozom, tehát vagyok.
Nem terveztem, hogy ilyen dög leszek és így ebek harmincadjára hagyom azt a 2 kezemen megszámolható olvasómat, akik jószándékkal és sok türelemmel nyitják meg az oldalam. Amikor elkezdetem, akkor is azt mondtam amit
most, 3 év elteltével: nem számít, hogy ha csak magadnak is, nem
számít, hogyha csak az asztalfióknak: írj.
A nem elhanyagolható kertes poszt azért keletkezett, mert bizony bizony ennyi kapacitás jut álmodozni. Mindig kinevetem magam, amikor főzés közben a saját receptemet akarom reprodukálni ugyanis az eddig oly biztosan fellángoló kedv a kísérletezésre valahogy rutin lett.
Igen, onnantól növünk fel, mikor rájövünk, hogy saját, egyedinek hitt életünk csak átlagos és hogy egyszerű körülmények dajkálják a nagy ötleteket. Jelen esetben az új recepteket. Lehet, hogy tisztában vagy vele, mi lendíti be a te agyadat, de nem teszel érte, hogy tápot kapjon. Ebbe a pocsolyába ragadtam én is bele, munkaidőben dolgozom.
A főzésből nem jön be annyi inger, értsd kép, nyitva felejtett receptkönyv, olvasásélmény, tévéműsor, hogy az kigondoljon magából egy új ötletet, maradnak a régi kedvencek. Mindenhogy sajnálom, legfőképp talán az önérzetem siránkozik miatta. Úgy éreztem, hogy ezzel pluszt adhatok, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak akkor megy, ha van hely az agyamban, értsd félig rakom bele magam a munkába. A fél munka, nem munka, főleg ha a sajátod. Tudom, okosék megmondják a tutit: ezzel kapcsolódj ki. Ne haragudj, én nem tudok főzve pihenni.
Zöld sarok:
Marad a mikro-kert. Büszkeségeim, a citrom-ikrek néhány új levéllel hálálták meg az erősödő napot, egészen addig, amíg a gigantikus tölgyfa kis nem bontotta 2014 jelzésű lombkoronáját. Azóta - nekünk is - marad, ami átszűrődik.
Minden nap úgy érzem magunkat, mintha mi lennénk magas Dévaványa, amit a galambok felépítenek egyik nap, azt mi másik nap eltakarítjuk. Igen, gonoszok vagyunk és rendszeretők.
A múlt héten az eperkés írástól felbuzdulva hazaérkeztem és egy ásóval kibolygattam volna néhány tövet, hogy lógatva elültessem a galambok által rendetlenül tartott erkélyen. Apukám füvet nyírt. Így, ahelyett, hogy a gyümölcsök fejlődését várhatnánk, várhatjuk, hogy a kis csonkok, amit meghagyott a fűnyíró, magukhoz térjenek és leveleket növesszenek. Talán jövőre.
A nem elhanyagolható kertes poszt azért keletkezett, mert bizony bizony ennyi kapacitás jut álmodozni. Mindig kinevetem magam, amikor főzés közben a saját receptemet akarom reprodukálni ugyanis az eddig oly biztosan fellángoló kedv a kísérletezésre valahogy rutin lett.
Igen, onnantól növünk fel, mikor rájövünk, hogy saját, egyedinek hitt életünk csak átlagos és hogy egyszerű körülmények dajkálják a nagy ötleteket. Jelen esetben az új recepteket. Lehet, hogy tisztában vagy vele, mi lendíti be a te agyadat, de nem teszel érte, hogy tápot kapjon. Ebbe a pocsolyába ragadtam én is bele, munkaidőben dolgozom.
A főzésből nem jön be annyi inger, értsd kép, nyitva felejtett receptkönyv, olvasásélmény, tévéműsor, hogy az kigondoljon magából egy új ötletet, maradnak a régi kedvencek. Mindenhogy sajnálom, legfőképp talán az önérzetem siránkozik miatta. Úgy éreztem, hogy ezzel pluszt adhatok, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak akkor megy, ha van hely az agyamban, értsd félig rakom bele magam a munkába. A fél munka, nem munka, főleg ha a sajátod. Tudom, okosék megmondják a tutit: ezzel kapcsolódj ki. Ne haragudj, én nem tudok főzve pihenni.
Zöld sarok:
Marad a mikro-kert. Büszkeségeim, a citrom-ikrek néhány új levéllel hálálták meg az erősödő napot, egészen addig, amíg a gigantikus tölgyfa kis nem bontotta 2014 jelzésű lombkoronáját. Azóta - nekünk is - marad, ami átszűrődik.
Minden nap úgy érzem magunkat, mintha mi lennénk magas Dévaványa, amit a galambok felépítenek egyik nap, azt mi másik nap eltakarítjuk. Igen, gonoszok vagyunk és rendszeretők.
A múlt héten az eperkés írástól felbuzdulva hazaérkeztem és egy ásóval kibolygattam volna néhány tövet, hogy lógatva elültessem a galambok által rendetlenül tartott erkélyen. Apukám füvet nyírt. Így, ahelyett, hogy a gyümölcsök fejlődését várhatnánk, várhatjuk, hogy a kis csonkok, amit meghagyott a fűnyíró, magukhoz térjenek és leveleket növesszenek. Talán jövőre.
