Le Café de Capucine

Lehet, hogy már szóba került ezen a helyen, de Cruise úr nem a szívem csücske. Ennek ellenére nem vitatom, hogy ami miatt híressé vált, abban hozza a szintet, legyen akármilyen fura figura a hét többi napján. Megnéztük az új "Tom Cruise-os filmet", a Holnap határát. Ez a lehetőség kínálta magát, mert ahogy Gojilánál leírtam, egy ingyen mozira kaptunk ígéretet, eltelt azóta minimum 2 hét, addig elévülhetett volna. Hittem is, nem is, mert a vállalati attitűdöket látva eddigi életemben, nemhogy kárpótlást kaptunk volna az általuk elkövetett hibáért, hanem inkább elképzelhetőnek tartottam volna, hogy mindenki úgy tesz mintha nem is lett volna semmi és lapítanak mint sz..r a fűben. De nem, mert ez egy kis mozi, újjáéledő öntudattal és illékony nézőközönséggel, nem engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsenek 2 visszajáró vendéget, akiket már arcról ismernek. Ha csak lapítottak volna, biztos nem mentünk volna többet, csak akkor, amikor már elfelejtjük. Sajnos nagyon jó a memóriám

A fülledt meleg és a júniusba hajló tavasz egyik velejárója az évnek ebben az időszakában egy fa "termése", ami egy bukfencező fehér kis szösz, ami a koszos város utcáin, az autók szélvédőinek alsó tövében gyűlik fel. Ez a növény mindig eszembe juttatja az egyik kedvenc filmemet, aminek címe: Tigris a hóban. Bohókás kis film, tonnányi nehéz mondanivalóval, viszont így is fulladozva kacagsz a helyzetek komikumán. Nem olyan sokszor, mert háborús drámáról beszélünk, de azért akad. Roberrrrto Begnini, a főszereplő, aki taxisként és hithű katolikusként meg kell vallania a hátsó ülésen utazó papnak, hogy megkívánt és megrontott egy bárányt. Ez a sovány fél óra beírta magát a világ filmes történelmébe. A legbizarabb motiváció olasz tanuláshoz, hogy megtanulj úgy darálni, ahogy ő.   Amikor megnéztem, egy vonulat volt nagyon megkapó számomra: amit Roberto Begnini Az élet szép című filmjében is mutat: összedőlhet a világ körülötted, lőjenek a füled mellől, vagy épp oda sugdo

A tudatlanság ártatlanságával vetettem fel péntek délután az embernek, hogy milyen lenne  a Godzillát megnézni péntek esti programként. Zöld jelzés. Egyeztetés a mozival, akik visszatérő őrültként tekintenek rám, olyanra, aki annyira pofátlan, hogy a mozigépésszel dönti el melyik filmet válassza, a jegykezelővel cseveg arról, hogy az esti előadásra hány ember várható. Mindegy, addig jó megoldásnak tűnik, amíg nem mondják, hogy olvassam el a világító dobozból, vagy az újságból, vagy a moziműsorból. Summa summarum, Godzsilá. Anyukámat felhívtam előtte, legalább olyan jót nevetett, mint amikor komolyan elvonultunk megnézni a Batmant, vagy a Jurassic parkot és gömbölyű kacagása közepette megjegyzi: az nem gyerekmese? Na oszt, probléma? Beestünk és fancsali képpel megvettük a 3D-re szóló jegyet, nem volt apelláta, aki most jön, annak csak ilyet adnak. Utólag ez lett a szerencsénk. Nem néztem utána ennek az ikonikus japánikumnak, csak a klasszikus jelenet van benne a tuda

Persze a szagok jelenléte a pop-cornra korlátozódott, de a tobzódó, meseszerű, giccses festményekbe áthajló bugyirózsaszín, bájos aranykor..ezek huszárosan állják a sarat. Infantilis és a huszadik század elejében nagy elégedettséggel vájkáló érdeklődésem, hatalmasat ugrott az előző alkalommal a moziszékben, amikor rájöttem, van ilyen film. A korszak, a karakterek, a történet, amire biztosan szaladok a moziba. Sajnos nem követem a kortárs film alakulását, csak akkor kapok betekintést mi van, ha eljutunk és reklámoznak nekünk. Tudom, nem lehet burokban élni, viszont megtörtént az velem, amit egy újságíró megírt a kritikájában. Irigyli azt a tudatlant, aki ilyen remekművön keresztül ismerkedhet meg a maestroval: ez volt az első találkozásom Wes Anderson munkásságával. Eddig valahogy kimaradt, de pótolandó. M. Gustave itt is szaval Nem akarom elmondani a történetet, csak azokat  a momentumokat, amik a szívem melengették: > Ralph gentleman, dzsigoló, diszkrét, nagyvonalú, gyönyö

Tudom, hogy furán fog hangzani, de ha mi egy igazit szörnyülködni akarunk, akkor nem az aktuális politikai kábárét, nem is a való világot, vagy hasonló, hülyeséget épitő tévéműsort kapcsolunk be, hanem bekapcsoljuk a National Geographic-ot. Végtelenitve sugározzák a második világháborús dokumentumfilmeket. Nem vagyunk sem antiszemiták, sem rasszisták, bár ők sem fognak koncentrációs táborokat mutatni vasárnap délelőtti matiné műsorban. Dokumentumok meghamisitásáról, vagy kémek módszereiről szólnak. Pszichológia, a harmadik birodalom ideológiai háttere, a hatására kialakult művészet, háborús bűnösök megkeresése és letartóztatása. Az volt a kedvencem, amikor a kérdőre vonáskor a kedves 80 éves volt SS tiszt csipőből igy reagált a vádakra: Én csak parancsot teljesitettem, viszont 2 km-re lakik egy IGAZI náci, ő igazi szörnyeteg volt, XY-nak hivják. Ha őt feladtam, akkor engem ugye békén hagynak? Nem hiába nevezték az általuk használt dél amerikai menekülési útvonalat patkány járatnak.

Nem sok olyan filmet láttam még életemben, ami ennyire tudott vezetni. Mármint ha Sós Ágnes, rám parancsol, hogy sirj, akkor megteszem. Amiben új, az, hogy mikor elfacsarodik a lelked, mert akkora tragédia van annak a tiszta embernek az arcán és az igazi, egyszerű szavaiban, 2 perc múlva a még könnyes szemedet már a huncut kiszólások miatt törölgeted, azok viszont örömkönnyek. Teljesen olyan hullámvasút, mint az élet maga. Lehetett arról hallani, hogy külföldi dijakat nyert dokumentumfilmről van szó, viszont egyetértek azzal, hogy igazán annak tud sokat jelenteni, akik ezt, mint anyanyelvükön hallgatják. Annyi finomsága, annyi izessége van a szavaknak, hogy úgy hallgattam Őket, hogy kénytelen voltam mosolyogni. Sokat olvastam róla, mielőtt megnéztem, kinek mi volt a megragadó dolog, legfőképp a vidámkodó, töltött káposzta töltés közben anekdotázó Veronka nénit idézgették, aki kimondott minden olyat, amit a többiek csak pironkodva, szemlesütve mertek. Ezek az asszonyok, tényleg szemé

Nem jártam még a nagyvárosi lét alapkövének számító New Yorkban, de a Wall Streetről Mr. Gecco óta mindenki hallott. Aki a világgazdasági árnyékbalettbe akart betársulni, ott volt a helye. Úgy beszélnek erről a helyről, mint egy mitikus szörnyetegről, ami először kicsi majd nagyobb halpénzzel felhízlalja az emberi egót, megveteti vele az Armani öltönyt, a luxusautót, majd jól megrágja a stressz, a drogok és finálénak visszaöklendezi, kifacsarva. Sikertörténet ugye? Ez a film egy látványos, mégis biztos kézzel végrehajtott kifacsarás tankönyvi példája, nincs új a nap alatt, még arany Leonak sem. A jellemfejlődés azt a forgatókönyvet mutatja, mint akármelyikőnk esetében mutatna, ha vérszemet kap: csak akkor hajlandó új alapokra helyezni a gondolkodását, ha az élet, már minden fontos alapot kirúgott a lába alól. Farkas törvények, igazi fenevadaknak. Sőt, a story folytatódik : az írót kötelezték, hogy bevételének 50%-át egy alapítványi alapba fektesse, ahol azokat a kevésbé jó beszé

Ne mondd, hogy infantilis vagyok, felnőtt férfiak a Star Trek-ért, vagy a Csillagok háborújáért vannak oda. Ez Nem mese...végtelen nosztalgiával gondolok erre a fétisemre, mert sok minden máshogy lenne az életemben, ha 12 évvel ezelőtt nem nézem meg ezt a filmet, illetve nem olvasom a könyvet. Az eredete annak, hogy miért mentem képzőművészeti suliba, innen eredeztethető, először a filmben látott kosztümöket kezdtem lerajzolni, idővel átírni. Ha már a ruha jó, akkor legyen anatómiája annak a babának, utánanéztem. Megemlítettek egy számomra akkor ismeretlen stílusirányzatot a látványtervező interjújában, utána néztem a szecessziónak. Építkezik a tudás, elég neki egy ilyen pici hatás. Imádok ebben a világban nézelődni, annyira komplex...egy élet munkája.  Ez a bizalomkeltő fiatalember a névadó sárkány hangja és "mimikája" Nem titkolom, mai napig ugrálok az ágyon örömömben, hogyha a Gyűrűk ura, vagy Tolkien akármilyen írása említést kap és igen, akárhol bekapcsolod a fil

Tegnap este, sok sok idő után először leültem megnézni egy filmet a tévében. A film egy sokszor látott, amolyan minden háztartásban fellelhető film, olyan mint a Reszkessetek betörők, vagy a Terminátor. Pop-kulturából való kizárás, vagy csak egy uborkás üveg alatt neveltség folyománya lehet, ha valaki még nem hallott róluk. De ilyennel még nem találkoztam rövid kis életem folyamán. Szóval ez a videókazetta, annyira kilencvenes évek, loboncos Nicole Kidmannal és fokhagyma fenekű, tiszta szemű Tom Cruise-al: Túl az óperencián. 1892-ben kezdődik a cselekmény, abban az időszakban, amikor Írország-ban az ún. Nagy Éhezés, "Un Gorta Mór" zajlott, kapcsiból harminc évvel korábbra tette az agyam. Utánaolvastam, a 19.sz negyvenes éveiben volt. A Walking Dead sajnálatos, élő verziója: a nagy éhinség emlékére készített emlékmű. A filmes vonalra visszalépve, a 90-es évek a nagy romantikus filmek évtizede volt, amikor éteri jóság csapott össze a kegyetlen világgal, a gonoszsággal és

Azon az állásponton voltam eddig, hogy nem akarok bejegyzést írni erről a filmről, mert olyan sok morális problémát vet fel bennem, amit még péntek este óta sem tudtam letisztázni magamban. Egész héten hallottam egy kedves kis hangot esténként: ma, nem megyünk el megnézni? Azután vízszintesbe került és nem ismételte meg a kérést, így mivel én is hasonlóképp friss voltam, nem firtattam miért felejtette el.  Pénteken viszont mindent elintéztünk időben, úgy, hogy csont nélkül becsúsztunk a mozifilmfelvételre.  Nem mondom, hogy inkább néztük volna otthon, úgy, hogy valahogy véletlenül letöltődött a gépünkre, mert jómagam Tom Hanks passióját, lehet, hogy félidőben kikapcsoltam volna.  Nem azért mert annyira érdektelen volt, inkább az a tudat,illett volna sajnálnom a kapitányt, milyen rosszul járt, de szánalomra méltóbbnak éreztem a kalózokat. Elhallgatom, na jó elmondom, nagyon felmérgesített ez a film. Mert nem tudtam eldönteni, hogy a US NAVY ekkora fricskát, vagy hátba veregetés

2011 végén olvastam el ezt a könyvet, " a nagy kultúrális és irodalmi homályfoltok felvilágosítása " című egyéni projectem keretein belül. 2 estés dolog volt, a nehezen letehető kategóriából. Megtetted magadnak azt a szívességet, hogy a dolgaidra, az életedre visszatérsz, mert érezted a cselekmény felett súlyosan gomolygó rosszat, érzed, sejted, hogy az illető csak rohan bele fék nélkül a vesztébe. Közben eszelősen boldog, biztos a dolgában, mert munkája, a gürizős, mindent háttérbe szorító tevékenysége, végre neki kedvez. Fáj érte a szíved, hogy annyira szeret és ilyen vakon. Szemellenzőt visel, nem veszi észre az egész világ, a társadalom és a szeretett istennő önzését és az oppurtunista játszmákat, amikor az egykori tiszta szerelem egy huszárvágással befejezhető. Ők ismerik azt a hangzatos mocsokságot, hogy: a körülmények nem kedveztek a szerelmüknek. Kár, hogy szerencsétlen Mr. Gatsby nem tudott róla. Nem akarom elmondani a történetet, olvassátok el. De a filmr

Mint ahogy más alkalommal említettem volt, egy gyáva nyúl vagyok. Szeretek minél többet olyan filmekből nézni - lehetőleg nagyokat ugorva és párna, ember karba bújva - ami zombis....hhhrrrr. Bevallhatom, vannak olyan filmélményeim, amiknek néhány részét mai napig nem láttam. Ilyen az a bizonyos Legenda vagyok, amiben Smithi alias Will Smith keresi az emberiséget megmentő gyógymódot a teljesen elnéptelenedett Nyúl York utcáin. A mindenható fogyasztói társadalmunk  apokalipsziséről szóló filmeknek, főleg a fogcsattogtató, zölddé váló, aszott, bélkilógós, élsportolókat lefutó és ugró lényeknek, bizony aranykora van. Beugrott a gondolat: a zombi, mint jelenség, nem más mint a fogyasztói kliséket vég és ész nélkül faló egyén. Ez egy filmes fricska nekünk, mi pedig örömest fizetünk is érte. Tegnap beültünk megnézni, hogy megtiszteljük a látványvilágba fektetett irgalmatlan pénzmennyiséget és hogy meglegyen az a bizonyos komplex moziélmény. Probléma: a "pórias" csóró, rossz