Vénusz otthonkában: a Szerelempatak nem csak disznyózsir
Nem sok olyan filmet láttam még életemben, ami ennyire tudott vezetni. Mármint ha Sós Ágnes, rám parancsol, hogy sirj, akkor megteszem. Amiben új, az, hogy mikor elfacsarodik a lelked, mert akkora tragédia van annak a tiszta embernek az arcán és az igazi, egyszerű szavaiban, 2 perc múlva a még könnyes szemedet már a huncut kiszólások miatt törölgeted, azok viszont örömkönnyek. Teljesen olyan hullámvasút, mint az élet maga.
Lehetett arról hallani, hogy külföldi dijakat nyert dokumentumfilmről van szó, viszont egyetértek azzal, hogy igazán annak tud sokat jelenteni, akik ezt, mint anyanyelvükön hallgatják. Annyi finomsága, annyi izessége van a szavaknak, hogy úgy hallgattam Őket, hogy kénytelen voltam mosolyogni.
Sokat olvastam róla, mielőtt megnéztem, kinek mi volt a megragadó dolog, legfőképp a vidámkodó, töltött káposzta töltés közben anekdotázó Veronka nénit idézgették, aki kimondott minden olyat, amit a többiek csak pironkodva, szemlesütve mertek.
Ezek az asszonyok, tényleg szemérmesen kerülnek a koporsóba és leélnek úgy egy életet a hites urukkal, hogy nem látta őket meztelenül, aki erőst' szerette őket, amikor az arcuk helyett a szájukat csókolta meg és a hideg rázza őket annak gondolatától, hogy az beljebb merészkedjen.
Nekem az a bácsi volt a legmegütőbb szereplő a filmben, aki vénségére megkapta a fehér májú, céda feleségétől, utolsó szó jogán, búcsúzásképp, hogy egész életében nem állhatta.
Ma úgy mondanánk, hogy ő balek férj, aki ha rajtakapja az asszonyt mással, nem verekszik, kimegy inkább a kertbe, hogy ne találkozzon az épp elslisszoló harmadik féllel.
Zseniális volt, hogy épp ezután bevágtak egy olyan részt, amikor a bácsi fújdogálja a sparhelt tüzét és mondogatja: "hátha még felgyullad, hátha". Erről szólt az egész élete szerencsétlennek, hátha elég tűz lesz benne is, ami elég az asszonynak.
Megszakad a szived tőle és csak zakatol az agyadban: miért ezt a fájdalmat érdemelte Uram?
Annyira kifejező volt, amikor a szereplők reggeleit mutatták meg. Kinyitották a szemüket és pont elkapták az a félig szomorú, félig zavart pillantást, amit csak özvegyek arcán lehet látni, sajnos nagymamámén láttam eleget, hogy felismerjem: Mi értelme lesz a mai napomnak?
Mert Veronka néninek igaza volt, ami a film esszenciája számomra.
Az élvezet önmagában semmi, öncélú. Akkor van értéke is, ha ott az emberi tényező, a simogatás, a becézgetés, a közösen élt pillanat. AKA: Szerelem.
Viszont láttam, ott lóg a kérdés, hogy ha egyedül maradunk, jobbá teszi e a megmaradt időd és az életet az öncélú élvezet? Ott is volt aki élből ellökte, a másik arra jutott, hogy fiatalabb már úgyse lesz...