Műkincsvadászok: velős téma, reklámfilmes mélységekkel

Tudom, hogy furán fog hangzani, de ha mi egy igazit szörnyülködni akarunk, akkor nem az aktuális politikai kábárét, nem is a való világot, vagy hasonló, hülyeséget épitő tévéműsort kapcsolunk be, hanem bekapcsoljuk a National Geographic-ot.
Végtelenitve sugározzák a második világháborús dokumentumfilmeket. Nem vagyunk sem antiszemiták, sem rasszisták, bár ők sem fognak koncentrációs táborokat mutatni vasárnap délelőtti matiné műsorban.
Dokumentumok meghamisitásáról, vagy kémek módszereiről szólnak. Pszichológia, a harmadik birodalom ideológiai háttere, a hatására kialakult művészet, háborús bűnösök megkeresése és letartóztatása. Az volt a kedvencem, amikor a kérdőre vonáskor a kedves 80 éves volt SS tiszt csipőből igy reagált a vádakra: Én csak parancsot teljesitettem, viszont 2 km-re lakik egy IGAZI náci, ő igazi szörnyeteg volt, XY-nak hivják. Ha őt feladtam, akkor engem ugye békén hagynak?
Nem hiába nevezték az általuk használt dél amerikai menekülési útvonalat patkány járatnak.

középkori könyvtár lapjaiban

Rembrandt egy bánya tárnájában

Manet szintén bányában

DaVinci Hermelines hölgye

De minden ilyen műsor közül a kedvenc, az amikor arról szól a fáma, hogy hogyan rejtegették a műkincseket, kik voltak azok, akik erre tették fel az egész családjukat, önmagukkal együtt.
Itt hallottam először Claire Simone-ról, (igazi neve: Rose Vallande) aki valósznűleg a legbátrabb aktatologató, művészettörténész Frau volt a megszállt Párizsban. Volt egy kis füzete, amit nagy csendben vezetett. Benne volt minden műkincs, mikor ki és hová vitte. Utólag felbecsülhetetlen segtséget nyújtott.

Hogyan vitték el és hogy adták és adják vissza a jogos tulajdonos leszármazottjának mai napig? Mert a műkincspiac egy igazi kalandregény, annyira szövevényes, sohasem tudhatod a következő dunna alatt, vagy fészerben milyen gyönyörűséget találnak. Ilyenkor lehet igazán felfogni a történelem és a képzőművészet szentségének életeken átivelő hatását. Egy igazi varázslat.

A film alapjául szolgáló könyv bortója

Örök szivfájdalmam, hogy az oktatási rendszerünk nem helyez elég, vagy inkább semennyi hangsúlyt az általános művészettörténet oktatásra. Nem nagyon lehet jobban kiverni nálam a biztositékot mással, mint, hogy elvileg tanult, magukat okosnak gondoló emberek tele szájjal nevetnek a művészet haszontalanságán, mert az nem kell a hétköznapokhoz, nem praktikus tudás.
A mindenkori művészet rugalmassá teszi az agyat, tükröt mutat az egónak, hogy az én határán kivül máshogy is lehet látni. Az élet és a másik ember kifejezésének tiszteletére és alázatosságra tanit. "Csak" ezen lép át, aki nem tiszteli a művészetet.
Ilyenkor eszembe jut, mennyire eltolódtak a hangsúlyok, még száz évvel korábbhoz képest is. Akkoriban úgy lehettél csak műveltnek mondható, ha ismerted kortárs művészetet, kiállitásokra jártál, haladtál a szinházi évaddal, egyszóval: nem volt elég, hogy valaki csak a saját szakmáját ismerte és igen, a művészet része volt a hétköznapoknak.
Természetesen ez ma is igy van, viszont ez átalakult. Száz éve a pénzt, mesés vagyonokat tárgyiasitottak műtárgyakká, ez volt a vége a történetnek. Viszont idővel azért vettek műtárgyakat, hogy MÉG TÖBB pénzzé tegyék és még gazdagabbá tehesse őket.
Megérne egy külön misét ez az átalakulás.

De most a filmről néhány keresetlen szót: 
Mindenekelőtt le kell szögeznem, mennyire szép vállalkozásnak tartom, hogy ezt a korszakot és témát felkarolta mindenki George "Martini, Nespresso" Clooney-ja, mert igazán hiánypótló. Amikor megtudtam, hogy egyáltalán van ilyen film, annyit mondhattam: Végre! Valakinek volt ilyen fontos!
Ott feszitettünk már a premieren.
A moziközönség esküszöm, próbálta fogni a poénokat, próbált nevetni, meghatódni, csak sajnos nem volt min. Tudod, mint amikor elvárják, hogy nevess egy viccen. Nekem az angolna mém jutott eszembe.
Sokan szidták előttem ezt a filmet, kifejtették miért. Viszont én inkább az irás terjedelmével érzékeltetném, mennyit jelentett.
Nem tudjuk, hogy mi volt a film koncepciója, csak a történelmi szituáció annyira adta magát, hogy ezért éreztem kevésnek. Sajnos nem olvastam a könyvet, a napokban abba is belekezdek.
Mindenesetre a középiskolás kollégák, akik szenvednek az érettségizőkkel egy dobásnak,  könnyed, beépülő információnak nagyon is megteszi. Mindenképp felvenném a megnézendő filmek listájára.
A filmben is ugyanazokat a morális kérdéseket vetik fel és rágják szájba, ami megfordulhat egy művészethez, művtörihez nem kapcsolódó ember agyában, lehet, hogy megtérithetnek néhányukat a magas művészet javára. Ha belegondolok, ezért már érdemes volt megcsinálni.
Látványos volt, minden archivumon látott fénykép visszaköszön a beállitásokon, látszik mennyire utánanéztek a témának.