Le Café de Capucine

Szeretném mindenkivel megosztani egy örömömet, mert a szépet nem lehet önző módon csak magunknak kuporgatni. Visszatérő és eddig még sajnos nem megvalósított vágyam, hogy megtanuljam, hogyan lehet cserépkályhát készíteni. Nem, nem rakni, hanem a részeit, hogyan állíthatom elő. Sárból, hogy csinálhatom meg egy ház szívét? Valami miatt az a megérzésem, hogy a mostani, fiatal korosztály egy hasznos, de még inkább bumfordi, avitt dolognak érzi, azokkal a lehetetlen színű, sörösüveg színeire emlékeztető mázakkal és a szocialista ízű csempékkel. Meglátod egy szobában és a szemed nem tud szívesen nézni rá, csak az enyhít, hogy olyan takarékos és meleg. De ne húzzuk le a fajanszon ilyen könnyen a lehetőséget, ugyanis a magyar cserépkályhák a szocialista éra előtt európai hírnévnek örvendtek, sőt egészen a 14. századig találtak míves, gyönyörű részleteket a régészek. Régebben, 2 rétegű, áttört csempékkel díszítették a kályhákat, olyasmikkel, mint a gótikus templomok ablakkeretei. Olyan szere...

Eljutottunk odáig P.-vel, amit Kőhalmi Zoltán humorista írt bele az IKEA ügyfélszolgálatára címzett levelében, így szól: "Mondják meg nekem annak a tervezőnek a nevét, aki tervezte azt a bútor, hogy személyesen őt szidhassam a terméke miatt!"  Nem akartuk belátni - mert mindketten csillogó szemekkel csüggünk az IKEÁ-n mint szent és sérthetetlen médiumon, aki eljuttatja az emberekhez a stílusos lakóteret - viszont azt magunknak is be kellett vallanunk, hogy az ágy, amit vettünk tőlük egy semmirevaló kivitel. Az étteremben két pofazacskóval esszük a svéd húsgolyót az áfonyalekvárral ha Budapesten vagyunk, szeretjük a kisbútorokat, kiegészítőket amiket ott vettünk, DE az az ágy mindkettőnk hátába bárdot állít minden este! Szemét dolognak tartom, mert a magyar piacon fellelhető választékból lehetett volna olcsóbban is ilyen minőséget kapni, viszont jó fogyasztókhoz híven a nagyhalat választottuk, mert biztosra akartunk menni. Legyen eszed, ne csak a csíkot figyeld!* Nos,...

Úgy szerettem volna valamivel kedveskedni 2 embernek, akik mindig jó szívvel fogadnak, akárhányszor megyek hozzájuk, még az ügyfélfogadás utolsó 10 percére esik is. Gondolkodtam rajta, hogy mivel tudnám nekik megköszönni, hogy ilyen sokban könnyítik meg a munkánkat, amikor rájöttem, hogy a napjuk szerves részét teszi ki a teaidő. A múltkor próbáltam ki a tojás-mozaik nevű dolgot, ami jó terápiás elfoglaltság, olyan tipikus babrálós dolog, épp azokra a napokra való, amikor az ember tünedező legényéletét ünnepli valahol az országban a régi barátokkal. Azokon a napokon órákat töltöttem a könyvtárban, festettem, rajzoltam és mozaikot rakosgattam. Ezekre a dolgokra akkor is van lehetőség, ha P. csak a másik szobában van, viszont más a hangulata az üres lakásnak, akkor a festés nem csupán elfoglaltság, hanem társaság. Szóval teás dobozt csináltam, amit még a mai napig nem fejeztem be, mert tegnap bagatell hibát követtem el, azt hittem botor módon, hogy gyorsabb a törlési technikám mint ah...

A kedd esti spáros portya 2 dolgot eredményezett: rájöttem, hogy tényleg létezik a kollektív tudat, mert az ösztön beűzte a városlakókat egy ilyen intézménybe, hogy a következő, feltehetően nagyon hosszú 24 órát kihúzzák valahogy egy munkaszüneti napon. A másik dolog, hogy beláttam, a tortát amit terveztem elkészíteni, másból kellett rögtönöznöm. Mert vásárolni nem vásároltunk, attól függetlenül, hogy bent kóvályogtunk egy órát az élet nagy kérdéseit taglalva egy olyan barátnővel, akivel már ezt csináljuk 2006 óta..mármint pszichologizálunk olyan helyeken, ahol írmagja sincs a mély beszélgetéseknek. Visszatérve a fogyasztói társadalom katedrálisához, belebotlottunk a 30 méteres sorokból álló kassza zarándoklat végébe. Lehet, hogy az olvasók közül is jártatok hasonlóan, hogy végig kellett várnotok egy ilyen büntetést. Mikor leesett, hogy órákon keresztül várni kellene arra, hogy vegyünk 2 gyümölcslevet és egy leveles tésztát, a meglepetéstől olyan hangot adtam ki, mintha a lábamra lép...

Nagyvárad, Ady szerelme is, ahol a halál csókja és a felelőtlen tivornyázások utolérték ezt a rossz fiút, aki sem rokonom, sem ismerősöm, de ha itt járok, mindig ő jut eszembe. Felújították az EMKE-t, a törzshelyét a színház sarkánál. Élénkszínű mézeskalács ház lett belőle, mint amilyen régesrég, most Astoriának hívják és négy csillagos, utoljára mikor arra jártunk, faasztalos menza működött benn, csak a ruhaár lambériája mondott többet. Sokadjára is jó volt látni, mert fejlődő tendenciát látok minden alkalommal, akárhányszor itt járunk. Az építészet örök nagy szerelmem marad, sajnos sohasem tudok annyi időt eltölteni SEHOL a világon, hogy minden szépen vöröslő téglát, fehérlő stukkót, málló vakolatot eleget tudjak fényképezni, megfigyelni, csodálni. Igen, én határozottan régiépület addikcióban szenvedek, vagyis azok szenvednek ettől, akiknek ezeket a kirohanásaimat, ódáimat a házakhoz ki kell várniuk, és sok régi ház, bizony sok idő! Így visszafogom magam, nem kéreczkedem be az isme...

Szerepzavarban vagyok : a szüleim kislánya és egy háztartás nőtagjának szerepe csapott össze bennem a hétvégén. Az első építési feladat kis történetünkben, ablakcsere volt. A gyerekagyú intfantilis részem csak elszaladt volna a rumlis ház egy olyan sarkába, ami nem ismeri a lecsöppenő vakolatot, a felmosóvödör-fogkefe kínzóeszközt, a piszkos cipők nyomát. Csak szerettem volna a kedves léghajós lámpa burámmal bíbelődni...de a másik részem nem hagyta, mert ugye nem maradhatnak a dolgozó férfiak kávé, tea, keksz, dicséret és egy láthatatlan női kéz által vezérelt seprű nélkül. DE már a célvonalban vagyunk és élvezzük, hogy nem fázik az arcunk mikor reggel felkelünk. A festésbe még nem akarok belegondolni, amúgy is a mi munkánk gyümölcse,gyönyörködni szeretnénk benne!

Egy tálca meleg süti megsütése. Egy almás-fahéjas tea? Talán egy közös főzőcske a ház urával? Pizza, sörrel egy jó Walking Dead epizóddal? Tejcsi és keksz vacsora? Vagy csak kucorodjunk össze...

Ne haragudjatok kérlek, hogy ennyire húztam a beszámolót...csak részben igaz az, hogy sok dolgunk volt. Jó, jó belátom azért tartogatom magamnak ezeket a dolgokat, mert olyan jó benne élni...bevallom, mióta hazajöttünk, az én agyam még mindig a londoni utcákat rója, nem akar hazajönni. Pedig, Isten látja lelkem, több dolog belefért volna ennyi időbe, amennyit mi beletöltöttünk, amennyi ismert dolgot megnéztünk volna. De elég volt ez ahhoz, hogy visszavágyjak. Stílusosak akartunk lenni, szép cipőben indultunk neki a városnézésnek délelőtt, nehogy turistának nézzenek minket. Már a buszmegállóban rájöttünk, hogy a viseletek és az időjárás szabályai mindenkinek a saját fejében vannak, ugyanazon az emberen láthattunk télikabátot és nyári szandált, esetleg a fejébe húzva egy szalmakalapot. Röstelltem volna fotózni az ilyen érdekes, bohókás embereket, pedig szívesen mutogatnám az olyanoknak, akik tökéletesen mesterkélt arcmázolmányt  és színben, formában egyező, minden hajszálat r...