A mai napon nem örömből találkozunk P. családjának tagjaival. Temetés lesz. Semmilyen módon nincs jogom írni erről az egészről, mert nem az én nagypapám volt, de kötődik hozzá emlékem, mint ahogy az unokáinak, a gyerekeinek.
Csak kivülről tapasztaltam meg, hogy a papát milyen tisztelet és odaadás vette körül a családja részéről. Úgy érzem, a betegségében azt kapta vissza, amit egész életében adott nekik.
Egyszerű tanyasi parasztember volt a szó legjobb értelmében, aki ha látta rajtam a hajlandóságot a kertészkedés irányába, akkor csöpögtetett egy kis információt. Tavasszal még palántot is hoztunk a kertjéből és az egész nyáron termett. Nem voltak nagyok, de reggelente lelegeltem.
Még a nyár folyamán is ő locsolgatta a kertjét, eleinte saját lábán, később P.-t utasította a székéből. Még kilencvenes éveiben is azon sopánkodott, hogy gazos a kertje. Bárcsak több ilyen elkötelezett ember lenne, aki a saját dolgával foglalkozik.
Olyan volt a kertjük mint egy csodálatos tangazdaság, minden volt benne. Nagy bádogkádban állt a víz, hogy locsolhassanak vele, vízben rohasztották a csalánt, hogy a legjobb növény védőszert és talajjavítót kapják. Úgy járkáltam mindig benne, mintha boltba mennék és mindig szívesen adtak. Egy ilyen szellemiségre és szintre törekedek a saját kertemben, de kell hozzá az az ötven év munka, nincs mese. Legalább láthattam egy ilyen szép példát.
P. mindig úgy vásárolt bort az utazásaink alkalmával, hogy egy üveggel neki is jusson és összehasonlíthassa a saját termésével, végül azt a konklúziót vonhassa le, hogy a házi még a tokajinál is jobb.
Igazi, másik korból itt maradt szemlélő volt, aki nem beszélt sokat, ha mondott valamit, akkor arra mindenki figyelt és türelmesen megvárta a mondat végét.
Örültem, hogy vasárnap még a fiúk el tudtak gondolatban búcsúzni tőle, találkoztak vele utoljára.
Boldog és kicsit irigy voltam, hogy emlékezhetnek felnőttként a nagypapájukra és az láthatta őket felnőni, sőt, az egyiküknél még azt is, hogy szülővé válik. Hatalmas dolog, hogy eddig elkísérhette őket, a nagymamával együtt.
Most már együtt vannak, nyugodjanak békében.
Csak kivülről tapasztaltam meg, hogy a papát milyen tisztelet és odaadás vette körül a családja részéről. Úgy érzem, a betegségében azt kapta vissza, amit egész életében adott nekik.
Egyszerű tanyasi parasztember volt a szó legjobb értelmében, aki ha látta rajtam a hajlandóságot a kertészkedés irányába, akkor csöpögtetett egy kis információt. Tavasszal még palántot is hoztunk a kertjéből és az egész nyáron termett. Nem voltak nagyok, de reggelente lelegeltem.
Még a nyár folyamán is ő locsolgatta a kertjét, eleinte saját lábán, később P.-t utasította a székéből. Még kilencvenes éveiben is azon sopánkodott, hogy gazos a kertje. Bárcsak több ilyen elkötelezett ember lenne, aki a saját dolgával foglalkozik.
Olyan volt a kertjük mint egy csodálatos tangazdaság, minden volt benne. Nagy bádogkádban állt a víz, hogy locsolhassanak vele, vízben rohasztották a csalánt, hogy a legjobb növény védőszert és talajjavítót kapják. Úgy járkáltam mindig benne, mintha boltba mennék és mindig szívesen adtak. Egy ilyen szellemiségre és szintre törekedek a saját kertemben, de kell hozzá az az ötven év munka, nincs mese. Legalább láthattam egy ilyen szép példát.
P. mindig úgy vásárolt bort az utazásaink alkalmával, hogy egy üveggel neki is jusson és összehasonlíthassa a saját termésével, végül azt a konklúziót vonhassa le, hogy a házi még a tokajinál is jobb.
Igazi, másik korból itt maradt szemlélő volt, aki nem beszélt sokat, ha mondott valamit, akkor arra mindenki figyelt és türelmesen megvárta a mondat végét.
Örültem, hogy vasárnap még a fiúk el tudtak gondolatban búcsúzni tőle, találkoztak vele utoljára.
Boldog és kicsit irigy voltam, hogy emlékezhetnek felnőttként a nagypapájukra és az láthatta őket felnőni, sőt, az egyiküknél még azt is, hogy szülővé válik. Hatalmas dolog, hogy eddig elkísérhette őket, a nagymamával együtt.
Most már együtt vannak, nyugodjanak békében.
