Vigyázz, járkálók!
Mostanában furcsa perverziónak hódolunk. Szó sincs fojtogatásról, gúzsba kötésről, csupán napról napra tudatosan borzoljuk az idegeinket egy sorozattal. Az, hogy aberrált viselkedésként gondolok erre amiatt lehet, hogy az sem zökkent ki nézéséből, hogy napok, sőt hetek óta kimerült vagyok, egy kitalált világ miatti pánikban töltött éjszakák miatt.
Kérdezem magam, hülye vagy kislyány? Kell neked ez a feszkó? Hogy a fenébe ne, amíg nem tudom mi lesz a vége.
A 15 éves unokahúgom próbált mutatni belőle még tavaly egy részt, de 2 perc után úgy szaladtam ki, mintha kergetnének.
Ugyanolyan puding vagyok, mint egész életemben mindig, a látóteremet bolyhos cicáknak, kiskutyáknak, egyszarvúnak, süteményeknek, kastélyparkoknak, cilinderes Mr. Darcynak kell megtölteniük ahhoz, az álmom zavartalan legyen.
Mindenesetre, már a hangulata miatt érdemes nézni, a "Walking Dead" nevű sorozatot, ott olyan fontos kérdésekre kapjuk meg a választ (amit fel sem tettünk) a világvégével kapcsolatban, hogy milyen fegyverrel érdemes zombikat ölni, vagy, hogy a szereplők miért érzik biztonságosnak a házuk melletti legelőt egy éjszakai sétára egy olyan világban, ahol mutáns embercsonkok járkálnak, főleg éjszaka.
Szó mi szó, leckét kaphatunk a diszfunkcionális emberi viselkedésformákból, hülyeséget, tévedést mindenki halmoz és halmoz. Jó hogy ilyenek, mert így hihető. Az elme zavaros, sötét oldala mindenkinél kiviláglik, azután visszabújik a konvenciók mögé, egészen odáig, hogy már nem tartható láncon. Végigrágtuk magunkat az első 2 évadon, viszont az első rész kétségbeesése, a szomorúság, ahogy a főszereplő élete, egész világképe eltűnik ahogy felébred az volt a lehető legerősebb kezdés, amit azóta nem tudott a folytatás felülmúlni.
Utóélete: a menekülés, mint létforma átkerült a mindennapjainkba. Esténként úgy vetjük be magunkat a kocsiba, ha valakit meglátunk az utcán sétálni...tanítani lehetne. Ha biztonságos helyre érünk, sunyi módon, a kis ujjunkból csinált puskával halálos fejlövést is leadunk az este járkálókra, fő a biztonság.
Mondhatja Disney a híressé vált mondását: "Mindenki gyermek marad, csak megnövünk". Most duplán igaznak érzem.
Kérdezem magam, hülye vagy kislyány? Kell neked ez a feszkó? Hogy a fenébe ne, amíg nem tudom mi lesz a vége.
A 15 éves unokahúgom próbált mutatni belőle még tavaly egy részt, de 2 perc után úgy szaladtam ki, mintha kergetnének.
Ugyanolyan puding vagyok, mint egész életemben mindig, a látóteremet bolyhos cicáknak, kiskutyáknak, egyszarvúnak, süteményeknek, kastélyparkoknak, cilinderes Mr. Darcynak kell megtölteniük ahhoz, az álmom zavartalan legyen.
Mindenesetre, már a hangulata miatt érdemes nézni, a "Walking Dead" nevű sorozatot, ott olyan fontos kérdésekre kapjuk meg a választ (amit fel sem tettünk) a világvégével kapcsolatban, hogy milyen fegyverrel érdemes zombikat ölni, vagy, hogy a szereplők miért érzik biztonságosnak a házuk melletti legelőt egy éjszakai sétára egy olyan világban, ahol mutáns embercsonkok járkálnak, főleg éjszaka.
Szó mi szó, leckét kaphatunk a diszfunkcionális emberi viselkedésformákból, hülyeséget, tévedést mindenki halmoz és halmoz. Jó hogy ilyenek, mert így hihető. Az elme zavaros, sötét oldala mindenkinél kiviláglik, azután visszabújik a konvenciók mögé, egészen odáig, hogy már nem tartható láncon. Végigrágtuk magunkat az első 2 évadon, viszont az első rész kétségbeesése, a szomorúság, ahogy a főszereplő élete, egész világképe eltűnik ahogy felébred az volt a lehető legerősebb kezdés, amit azóta nem tudott a folytatás felülmúlni.
Utóélete: a menekülés, mint létforma átkerült a mindennapjainkba. Esténként úgy vetjük be magunkat a kocsiba, ha valakit meglátunk az utcán sétálni...tanítani lehetne. Ha biztonságos helyre érünk, sunyi módon, a kis ujjunkból csinált puskával halálos fejlövést is leadunk az este járkálókra, fő a biztonság.
Mondhatja Disney a híressé vált mondását: "Mindenki gyermek marad, csak megnövünk". Most duplán igaznak érzem.