Marley és Ők
Tegnap régi adósságot róttam le azzal, hogy megnéztem a "Marley és én" című filmet. Annyiszor megígértem már az embernek, hogy az ő álláspontját is végig gondolom a kutyatartással kapcsolatban, tudniillik mióta összekerültünk azóta nem tudtunk dűlőre jutni.
Ez a film volt az ő zászlós hajója, ami kikövezte az álláspontját. Bagatellnek tűnik a probléma, de ma még egy kutya, évekkel később ez az attitűd fogja jellemezni a többi dologhoz való hozzáállásunkat, így a vicceskedés már komollyá fordul.
Mint az élet alapkérdése: hagyjuk, hogy follyon és csak ússzunk vele, vagy mi is piszkáljunk bele a folyamatokba azzal, hogy megmutatjuk a határokat.
Ez a film a kutya akaratát egy teljesen különálló, megmásíthatatlan, emberi gondolatokkal vetekedő dologként mutatja be. Egy valamit felejtett el az író, azt a közhelyet, amit a mogorva kutyakiképző, vaskalapos erőszakszervezet mennydörgött: a kutya természete, hogy tanulni akar, hogy ezáltal tehessen az ember kedvére. Ezt én igazabbnak éreztem, mint az állat félrenevelésének megmagyarázását azzal, hogy erős egyéniség.
Pellengérre állított és sarkított nevetségessé mindennemű olyan dolgot ez a film, ami olyan törekvést mutatott, hogy nevelni akarnak egy állatot. A kutyát nevelő gazda csakis idegbeteg vagy akaratgyenge lehet, átmenet nincs. A kutyaiskola csakis olyan borzalmas, kötelező elfoglaltság lehet, amit az állat szenvedve csinál.
Nem tetszett a film üzenete, mert úgy állítja be az állat boldogságát, hogy az csakis úgy jöhet létre, hogy nincs korlátozva, teljesen mindegy, a környezete milyen áldozatokat hoz meg ennek érdekében.
Még mindig vallom azt, hogy egy állat csakis úgy lehet boldog és kiegyensúlyozott, hogy a környezete is az. Ez pedig csakis úgy jöhet létre, hogy ismerik és betartják az együttélés szabályait, vagyis mind az ember mind az állat tudja, hogy meddig mehet el. Nem kell fegyelemre gondolni, csakis arra, hogy mondjuk mikor az állat eszik, nem nyúlkálok hozzá, amikor mi eszünk, a kutya nem liheg az arcomba, nem tépi szét a kedvenc cipőmet, csakis azokat a játékokat, ami az övé.
Ennek ellenére szimpatikus volt mindkét főszereplő, jól állt ennek a pasinak (Owen Wilson), hogy nem bunkó focistát vagy szörföst játszott, hanem egy mély érzésű, felnőtt férfit. Jennifer Aniston most nem karrierista, sem egoista libát, hanem egy normális, jó humorú feleséget és anyukát mutatott meg magából. Az volt az agyamban, hogy milyen jól tennék, ha ilyen nem a fentebb emlegetett üres címkéket erősítenék a szerepeik által, hanem ezt.
A végén amikor eljön az állat ideje, hogy Szent Péter kanapéját, vagy padlóját rágja szét, pandára sírtam magam, gyönyörűen dolgozták fel.
Egy megnézést megér, bár aki szereti a rendezett életteret maga körül, dobjon be vagy egy felest, vagy egy nyugtatót előtte, nekem is kimaradt egy negyed óra, mert telítődtem a filmben megrágott bútorkárokkal, addig kikapcsoltam.
Ez a film volt az ő zászlós hajója, ami kikövezte az álláspontját. Bagatellnek tűnik a probléma, de ma még egy kutya, évekkel később ez az attitűd fogja jellemezni a többi dologhoz való hozzáállásunkat, így a vicceskedés már komollyá fordul.
Mint az élet alapkérdése: hagyjuk, hogy follyon és csak ússzunk vele, vagy mi is piszkáljunk bele a folyamatokba azzal, hogy megmutatjuk a határokat.
Ez a film a kutya akaratát egy teljesen különálló, megmásíthatatlan, emberi gondolatokkal vetekedő dologként mutatja be. Egy valamit felejtett el az író, azt a közhelyet, amit a mogorva kutyakiképző, vaskalapos erőszakszervezet mennydörgött: a kutya természete, hogy tanulni akar, hogy ezáltal tehessen az ember kedvére. Ezt én igazabbnak éreztem, mint az állat félrenevelésének megmagyarázását azzal, hogy erős egyéniség.
Pellengérre állított és sarkított nevetségessé mindennemű olyan dolgot ez a film, ami olyan törekvést mutatott, hogy nevelni akarnak egy állatot. A kutyát nevelő gazda csakis idegbeteg vagy akaratgyenge lehet, átmenet nincs. A kutyaiskola csakis olyan borzalmas, kötelező elfoglaltság lehet, amit az állat szenvedve csinál.
Nem tetszett a film üzenete, mert úgy állítja be az állat boldogságát, hogy az csakis úgy jöhet létre, hogy nincs korlátozva, teljesen mindegy, a környezete milyen áldozatokat hoz meg ennek érdekében.
Még mindig vallom azt, hogy egy állat csakis úgy lehet boldog és kiegyensúlyozott, hogy a környezete is az. Ez pedig csakis úgy jöhet létre, hogy ismerik és betartják az együttélés szabályait, vagyis mind az ember mind az állat tudja, hogy meddig mehet el. Nem kell fegyelemre gondolni, csakis arra, hogy mondjuk mikor az állat eszik, nem nyúlkálok hozzá, amikor mi eszünk, a kutya nem liheg az arcomba, nem tépi szét a kedvenc cipőmet, csakis azokat a játékokat, ami az övé.
Ennek ellenére szimpatikus volt mindkét főszereplő, jól állt ennek a pasinak (Owen Wilson), hogy nem bunkó focistát vagy szörföst játszott, hanem egy mély érzésű, felnőtt férfit. Jennifer Aniston most nem karrierista, sem egoista libát, hanem egy normális, jó humorú feleséget és anyukát mutatott meg magából. Az volt az agyamban, hogy milyen jól tennék, ha ilyen nem a fentebb emlegetett üres címkéket erősítenék a szerepeik által, hanem ezt.
A végén amikor eljön az állat ideje, hogy Szent Péter kanapéját, vagy padlóját rágja szét, pandára sírtam magam, gyönyörűen dolgozták fel.
Egy megnézést megér, bár aki szereti a rendezett életteret maga körül, dobjon be vagy egy felest, vagy egy nyugtatót előtte, nekem is kimaradt egy negyed óra, mert telítődtem a filmben megrágott bútorkárokkal, addig kikapcsoltam.
 |
| Mondtam, hogy gyönyörű... |
