Felveszem a kesztyűt

Sajnos az agytekervényeim olyanok mint egy idős (vagy rugalmatlan) ember rutinja: ha ráállnak egy működési metódusra, nem lehet egy ideig kizökkenteni onnan, csak kitartó és kérlelhetetlen átállási szándékkal. azt hittem, hogy nekem és a képzőművészetnek nincs jövőnk.
Száműztem is az agyam egy távoli polcára, mint szép emléket és belevetettem magam olyan tevékenységekbe, amik sikerélményt, nem szorongást, csalódottságot adtak, hogy kevés vagyok. Rá kell jönnöm, hogy az ember önkeze által elkapart dolgokat előbb utóbb kimossa az eső. Most jutok oda, hogy megint játékosan és nem pedig görcsösen nyúlok a formákhoz, színekhez, mint amikor elkezdtem ősemberként(asszonyként) rajzolni, ösztönből, felszabadultan.
A leírt szó helyét most az éjszaka csöndjében kirajzolódó tervek foglalják el, aminek kis hányadára emlékszem reggel. Itt nem használható egy telefonba bepötyögtetett emlékeztető, mert minden ott a fejben teljes pompájában.
Ezért szeretném azt a pár (még oszd el 3-al) embert megkérni, akik olvassák az írásaimat, hogy bocsássák meg nekem, hogy nem fogok olyan gyakran írni, mint eddig. De ha szavak formájában akarnak kijönni az okosságok, akkor ígérem, nem rajzolom le.   

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Walipini: medencének indult, üvegház lett belőle

Kender: egy "magasröptűbb" építőanyag

BBQ csirke sütőben sütve

Walipini: tervezés

Komposzt kazán, az erjedés magasiskolája