"Milyen nyarad volt? Nem tudom, éppen moziban voltam"
Ez a szakállas vicc jutott az elmúlt hetekről eszembe, bár eredetileg egy norvégtól kérdezték. Ha nem is skandináv, de egy angol nyárnak igazán hívhatom ezt az árvizes, csöpögős júniust.
Az esőben maradhatok infantilis, aki imádja nézni a megrökönyödött, néha rosszalló arcokat, mikor ebben az időjárásban felvillantom a szürke városnak a piros, kiskutyákat ábrázoló esernyőmet, ami picike is, fodros is, mégis én mosolygok alatta. A színterápia létezik és hat ránk ha hagyjuk.
Nem meglepő módon egy hasonlóképp infantilis barátnémtől kaptam, aki szintén tudja hogyan facsarja ki a citromot és igya tequilával, ha az élettől azt kap.
A londoni nyár, ami Debrecenben jelenleg zajlik, olyan mértékű életszeretetre nevel, amire a dög meleg sohasem fog. Lassan rájövök, hogy a tócsákon való át (és élvezetből bele) ugrás feldobja a napot, ha épp egyik helyről a másikra szaladunk, hogy esernyőt egyensúlyozni, a szél irányába tartani, nehogy kiforduljon=reggeli váll és kartorna, hogy ha telibe kisütne a napocska akkor nem tudnék mit kezdeni ezzel az ajándékkal, ugyanis már azt sem tudom hol a napszemüvegem.
Úgy érzem magam, mint a velencei kisasszonyok, akik 40 cm magas cipőkkel vagy gólyalábbal védték ruhájuk szegélyét a kiömlő lagúna nem mindig kellemes meglepetéseitől, nem nem cápa.
Nekem platform jutott, ha nem is olyan magas, de imádok vele tócsákba gázolni, vagy már ezt említettem?
Boldog vagyok, mert a Csapó utcán a kezembe nyomtak néhány dedikált grafikai nyomatot a könyvvásáron és nem cafatokban szedtem ki a táskámból, miután hazaértem. Szegényeknek nincs szerencséjük, kimenni most oda több száz könyvvel olyan lehet, mintha meg akarnám számolni egy ventillátor lapátjait, úgy hogy beledugom a fejem. Menjetek ki, ti is kérjetek egy példányt, mikor máskor van ilyenre lehetőség? Ha nem ázik meg az már külön öröm és JEL arra, hogy beleásd kicsit magad a képzőművészetbe.
Az esőben maradhatok infantilis, aki imádja nézni a megrökönyödött, néha rosszalló arcokat, mikor ebben az időjárásban felvillantom a szürke városnak a piros, kiskutyákat ábrázoló esernyőmet, ami picike is, fodros is, mégis én mosolygok alatta. A színterápia létezik és hat ránk ha hagyjuk.
Nem meglepő módon egy hasonlóképp infantilis barátnémtől kaptam, aki szintén tudja hogyan facsarja ki a citromot és igya tequilával, ha az élettől azt kap.
A londoni nyár, ami Debrecenben jelenleg zajlik, olyan mértékű életszeretetre nevel, amire a dög meleg sohasem fog. Lassan rájövök, hogy a tócsákon való át (és élvezetből bele) ugrás feldobja a napot, ha épp egyik helyről a másikra szaladunk, hogy esernyőt egyensúlyozni, a szél irányába tartani, nehogy kiforduljon=reggeli váll és kartorna, hogy ha telibe kisütne a napocska akkor nem tudnék mit kezdeni ezzel az ajándékkal, ugyanis már azt sem tudom hol a napszemüvegem.
Úgy érzem magam, mint a velencei kisasszonyok, akik 40 cm magas cipőkkel vagy gólyalábbal védték ruhájuk szegélyét a kiömlő lagúna nem mindig kellemes meglepetéseitől, nem nem cápa.
Nekem platform jutott, ha nem is olyan magas, de imádok vele tócsákba gázolni, vagy már ezt említettem?
Boldog vagyok, mert a Csapó utcán a kezembe nyomtak néhány dedikált grafikai nyomatot a könyvvásáron és nem cafatokban szedtem ki a táskámból, miután hazaértem. Szegényeknek nincs szerencséjük, kimenni most oda több száz könyvvel olyan lehet, mintha meg akarnám számolni egy ventillátor lapátjait, úgy hogy beledugom a fejem. Menjetek ki, ti is kérjetek egy példányt, mikor máskor van ilyenre lehetőség? Ha nem ázik meg az már külön öröm és JEL arra, hogy beleásd kicsit magad a képzőművészetbe.
