Útibeszámoló nyugati szomszédunkról, Szlovéniáról 1. nap: Piran
Ha belegondolok, összesen 2 napot töltöttünk Szlovéniában, mert egy nap oda, egy nap vissza, hogy az autó odavigyen minket. Szerencsére ok nélkül kötöttünk biztosítást a szomszéd irodában.
Amióta a szakács képzésen megismerkedtem egy ideszármazott szlovén hölggyel, Lídiával, azóta szeretném megnézni, honnan jött. A kapcsolat sajnos megszakadt...elmaradt, de az igény megmaradt.
Ljubjanában néhány órát töltöttünk és indultunk haza.
Reggel fél négykor indultunk, augusztus 20-án. A szállás parkolójába este 7 órakor gurultunk be. Nem vettünk autópálya matricát, mert olvastam valahol, hogy húú hú olyan drága, hogy borzasztó nagy tétel. Legközelebb bekapcsolom a kételkedés gombot és megnézem mennyi az a borzalmas drága. Jelen esetben ~5200 ft a heti matrica. Egy éttermi fogás árának megfelelő euró.
Plusz négy óra csavargást jelentett irányonként. Nem bántuk, mert szeretünk nézelődni, de a végére elfáradtunk.
A hegyekben tehenek, lovak legeltek a lankánon. Érdekes volt számunkra, hogy teljesen más a település szerkezet, mint nálunk. Ott már néhány házra rámondják, hogy falu, sokszor 4-5 portát tudunk összeszámolni szétszórtan. Gondolom, ahogy a régi birtokhatárok diktálták. Ljubjana is zöld, parkos város, nem volt büdös, nagyváros érzete. Utólag tudtam meg, hogy beválasztották Európa legzöldebb fővárosai közé. Az utakon végig kerülgettük a bringásokat, nagyon tetszett, hogy a turistáknak szóló kiadványokban vannak tanácsolt útvonalak személyre szabottan az adott régióban. Biciklitúra, ha a természeti dolgok érdekelnek, egy másik, ha a borászkodás, ha gyerekkel vagy, egy másik, ha az épületek érdekelnek.
Van Magyarországon ilyen kiadvány?
Kiélveztünk minden kanyart, minden domboldalt. Láttam ahogy a magyar építészet faluról falura átvált a hegyek között szokásos formákra, utána a riviérához közeledve úgy esünk bele az olasz életérzésbe, mintha egy medencébe csobbannánk.
Aki otthonosan érzi magát Olaszországban de közelebbi megoldást keres, ajánlom figyelmébe ezt a rövid, de olcsóbb részt.
Gyönyörű olajfa ligetek, éréstől szétrobbanó gránátalmák, ringatózó halászhajók friss fogással és mindenhol ott a serenissima, vagyis inkább Szent Márk oroszlánja, hirdeti, hogy a velenceiek idepisilték a névjegyüket.
A szállásunk Lucija városka szélén volt, P. már készíti magát arra, hogy a megfelelő mélységben tudjon a booking-nak válaszolni, ha elküldik az értékelőt a szállodához. Nehezen jutottunk be, nehezen jutottunk ki, mert a recepcióban nem volt senki. Látták, hogy megérkeztünk, de nem jöttek oda. A kijelentkezés is annyi volt, hogy a szoba kulcsát a bejáratnál hagytuk. Közben a személyzetből sem nem láttunk, sem nem érzékeltünk semmit. Még szerencse, hogy nem akartunk egy kávét meginni, vagy megmelegíteni egy tál ételt.
Azzal vigasztaltam magam, hogy az ágy kényelmes, tiszta a fürdőszoba, végül is csak este járunk haza. Jól éreztük magunkat, nem is kellett több.
Első nap reggelén Piranba mentünk, ami egy félszigetre épített hangulatos kis város. Már a várostól kilómérekre láttunk parkoló autókat, ami arra engedett következtetni, hogy vagy drága a parkolás, vagy pedig nincs, a szűk utcák miatt. Annyira örültem, mert találtunk egy kertvárosi részt, ahol nyugodtan leparkoltunk és délután nem várt sem bírság, sem a kocsi hűlt helye.
Azt a módszert használtam a tájékozódásra, mint akármikor életemben: toronyiránt. Gyönyörű helyekre jutottunk kertek között és a végén a város úgy bukkant fel, mint egy jutalom a fák közül. Mondhatom, hogy képeslapokra való az a kilátás. A rozmaring ott sövényként van megvágva, gyökerei fásak, vastagon csavarodnak. Minden ház udvarán van olaj és fügefa, mindegyiknek megörültem, vizsgáltam sokféle, növekvő termésük és eldöntöttem, - mint minden mediterrán utunk alkalmával - hogy hazahozok egy hajtást és fát nevelek belőle. A fügefák kinyújtják termésüket az utcára, ami akkora mint a markom és robban a feszítő magoktól. Imádom.
Régebben helyi termékeket hoztam magamnak egy egy utazásról, de rászoktam az élő hajtásokra, amit itthon nevelgetek. Mikor meglocsolom eszembe jut az az út.
Leereszkedtünk a szűk sikátorokban és tádám, bent voltunk a főtéren.
A benti kis utcákat körülveszi a város sziklás strandja, amit lépcsők, széles betonteraszok szakítanak meg, hogy aki a megkívánja a fürdést, egyből mehessen. A régi köveken bronzszínű frau-k napoztak, máshol gyerekek ugráltak a vízbe, vagy nézték át a kagylógyűjteményüket.
A sétányon közlekednek kutyákkal, mások ,biciklin, robogón. Családok törölközőn ülnek, vagy strandos pétanque-ot játszanak.
Jó hangulata volt, de feljött egy vihar, bevettük magunkat a házak közé, hogy megebédeljünk. Más is így gondolkodott, hirtelen minden hely tele lett. Fokhagymás, friss halas illatok lengték be a várost, mérték a helyi borokat szőlőlugasok alatt. Álltam, néztem ki a fejemből, ahogy a szamárhátíves ablakok előterében ettél a kagylótálat, a márvány díszek vakítóan fehérek voltak és ezt gondoltam: Ti tudtok élni!
