Hétvégi utazás Sztálinországba: Tom Rob Smith : A 44. gyermek
Kavarognak a gondolataim, nem tud a kezem lépést tartani vele, mert annyi mindent szeretnék leírni erről. Nem akarok sok részletet kikotyogni, mert a saját élmény az igazi.
Egy angol srác jegyzi a könyvet, aki annak ellenére, hogy valószínűleg életében nem tapasztalta meg a nélkülözést úgy ahogy az orosz emberek, mégis el tudja mesélni.
EL-KÉ-PESZ-TŐ történelmi tudása van az éráról, olyan szintű részletességgel írja le a hétköznapi élet legkisebb dolgait, hogy kaphatsz egy teljes képet. Milyen jegyre mit adtak, kik járhattak a párt külön boltjába, hogy kínozták meg azokat akik politikai foglyok voltak, mit raktak az orosz töltött káposztába, mit ettek a háború alatt a kis falvakban télen, hogy pisiltek a marhavagonban, miközben a gulágra vitték a rendszer ellenségeit, milyen volt a lakáskérdés, hogy nézett ki akkor egy árvaház stb. stb.
Nagyon sokat tanultam belőle. Emellett egy az egybe végig tudod követni az emberek gondolkodását és sajnos kombinálását is, mert akkor nagyon is szükség volt erre, ha haza akartál menni este a kis családodhoz, akik közül nem lehettél biztos abban, hogy nem jeletett e fel valamelyik, mert államelleneset gondoltál volna. Ott volt a belső tiltakozás az ellen, hogy rosszat teszel, de mérlegelni kell és a régi barátságok, családi kötelékek csak bezavarnak a rendszerbe.
Tiszta 1984, ha nem azt olvastam volna ez előtt, sokkal jobban megvisel.
Nem néztem még meg a filmet, mert nem akartam abba a hibába esni, hogy a könyv csodálatos kis árnyalatait kihagyjam, mert szerencsére volt elég. Olvassátok el!
Jelentem, péntek este elkezdtem, vasárnap délután befejeztem. Az a típusú könyv, amit főzés közben is olvasol és minden percben amikor mást kell csinálnod csakis arra vágysz, hogy mellé telepedjél és az agyad filmje tovább pörögjön.
Először egy blogon olvastam erről a moziban most sugárzott filmről. Előtte azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik. Nem tudom miért olvastam el őszintén szólva. A beharangozott témától egyszerűen remeg a szám széle, valószínű mindenkinek: egy ember a vonat mentén gyilkol, szigorúan gyerekeket, nyomaik a friss hóban maradnak. Meztelenre vetkőzteti őket és mindig kivág belőlük egy részt. Szájukba egy halomnyi fakérget helyez és továbbáll. Utána nyomoz az MGB-hez (orosz titkosrendőrség) tartozó fiatal, széles vállú háborús hős, akit német katonák tetemein taposva örökített meg a Pravda egy lángoló tank előterében. Igazi példakép alapanyag, a rendszer őszinte híve. Szép katona férfi, szép és engedelmesnek látszó feleség, szép karrier.
Talán emiatt kezdtem bele. Egy kirakat ember, aki éjjel négykor belevilágít egy másik ember szemébe annak hálószobájában mert viszi a börtönbe, akinek parancsra kell ölnie, úgy hogy azt hiszi helyeset tesz, vissza tud e emberré vedleni?
Hogyan lehet egyáltalán úgy élni az akkori Oroszországban, hogy elfeledkezz a félelemről? Mit csinálsz azután, hogy mindenedet elvette a rendszer?
Szembehelyezkedett a nagy vörös medvével, illetve felgöngyölített egy olyan bűnesetet, amit annak sem szabad nevezni, mert a gyilkos szándék nem származhat közölünk, csakis a kapitalista mételyből. Baleset, elesett, véletlenül ráesett a saját pisztolyára és hátba lőtte magát...és senki sem kérdez semmit, mert ki tudja mi baja származik belőle.
Húúú még egy százalékát sem írtam le, olvassátok el.
Még a macskáról nem is írtam... nem magyarázok, járj utána.
