Ilyen is volt Debrecen: Árpád tér 24
Mindig dohogok akkor amikor régi, hangulatos épületeket látok a butaság és a kapzsiság, vagy csak az épp aktuális rendezési terv martalékává válni. Szerintem mindenkinek van ilyen vesszőparipája, én amikor ilyen gyalázatot látok, fejben írom a blog következő bejegyzését a úgy róva az utat Libakert városrészig, nem kerülve a vitriolos és sokszor trágár szófordulatokat.
A gondolat másik fele, hogy látok néha tendenciát az ésszerű, tiszteletre méltó felhasználásra. Elégtételnek érzem, amikor találomra rámutatok egy düledező, egyben nagyon bájos putrira, megjegyzem a címet - nagyon jó kis memóriagyakorlat a hétköznapokra - és legközelebbi mikrofilmes látogatásom alkalmával kikeresem az archívumból.
Legalább ennyire tudok örülni akkor, amikor olyan project-el hoz össze a sorsom, hogy fiatalok, régi alapanyagból újat hoznak létre. Persze sokkal több odafigyelés a felújítás, nem egyszer kellemetlen meglepetések derülnek ki egy olyan ház esetében, aminek a kivitelezését elég volt egy kockás lapra leírnia a kőmíves mesternek a századfordulón.
De milyen hálás végigcsinálni! Hálát adsz, hogy a végére értél és olyan életteret mondhatsz a magadénak, amivel megtanultál a hibái ellenére együtt élni+aktívan kiaknáztál minden használható részt.
Hmmm, sokszor találok kincseket, olyan körzetekben is, ahol kibeleztek mindent az egymás után következő generációk, de azok a csodálatos részletek, vagy a hátsó kertbe találomra kihajigált, hajnalkával (számomra a legbájosabb virág, maga az art nouveau kecsessége) díszített szecessziós csempék senkinek sem szúrnak szemet. Megérdemelnék, hogy bekeretezve, körülrajongva legyenek, de ott fognak tönkre menni, a közöny okán. Nem játszhatom a műemlék védőt minden pincében, romos óvóhelyen, hátsó udvarban etc... még mindig nehéz megállni.
Gyerek koromban minden héten volt az m1-en (nem volt más) egy műsor, ahol menhelyi állatokat mutattak, a Gazdit keresünk. Hetente készült lista állatok nevével, kódszámokkal, hogy elhozom, megmentem őket. Persze itt tanultam meg, hogy a saját eszközeim nem terjednek olyan messzire és ami a legfontosabb: nem tudok mindenkit megmenteni.
Igaznak érzem ezt a mostani életemre és a kultúra mentő hadjáratomra is. Néha belerepül egy kis bútor a csomagtartóba, varrógép öntött vas lába, Thonett asztalka, parasztházból a liszt szita, bögrécske, csuprocska. Egy kollektív kultúra emlékei, a szabad tárolóhely függvényében.
Az általam könnyedre vett helyi építészeti ismeretterjesztés ilyen célt szolgál. Ha én nem mondom, akkor senki. Például ez a házikó, Debrecen, Árpád tér 24.
1902-ben a tekintetes közjegyző úr engedélyt adott, hogy építtessék meg ez a csodálatos. Most is érezni a báját, leginkább egy jó könyv díszletét képzelnéd ide, de mikor megláttam a terveit, beleszerettem a homlokzatba.
Ezen a házon azért akadt meg a szemem, mert mesél, mert formás, és ordít róla, hogy ez a mostani kopottas léte, kényszerű, vegetatív állapot.
Ma már nincs domború szívecske a homlokzaton, mézeskalács ablakkereteit egy szögletes kor tette szabványkeretbe. A funkcionalitás kiegyenesítette a tető vonalát, kell az a csatorna, elvégre a víz útjai medrekbe terelhetőek, akkor biza folyjanak egyenesen!
Mutatom:
Rossz? talán meggondolatlan döntés fenékbe rúgni egy város arculatát, múltját, azzal, hogy mindent elhagyva fejlődni akarunk. Debrecen, a műemlék védelem legsötétebb lova számomra, mert eleve nem sok emléke van, amit a történelem és az amerikai légierő kegyesen meghagyott volna számára, ami viszont megmaradt, azt sem tiszteli meg annyira hogy megvédje.
A mikrofilmben egész szekrénnyi mikrofilm van csak azokról az épületekről, amiket lebombáztak ÉS útban voltak valamely lakótelep építésekor.
Az ikonikus épületek - mondjuk így - amik szem előtt vannak, megkapják a szükséges appanázst és karbantartást. A többinek meg túró a fülébe, úgy oldják meg ahogy tanulták.
Mi is van a képeslapra való épületek körül? Hangulat biztos nincs, amiből kinőtt, amiben megvalósították, életre hozták volna.
Mi adja a hangulatot? Az átlagemberek helye és élettere egy város életében, ami szisztematikusan pusztul és védelem nélkül marad.
Addig húzzák fel a szép kockákat, amíg a városnéző kis vasút csakis ilyenek mellett fog megállni.
A gondolat másik fele, hogy látok néha tendenciát az ésszerű, tiszteletre méltó felhasználásra. Elégtételnek érzem, amikor találomra rámutatok egy düledező, egyben nagyon bájos putrira, megjegyzem a címet - nagyon jó kis memóriagyakorlat a hétköznapokra - és legközelebbi mikrofilmes látogatásom alkalmával kikeresem az archívumból.
Legalább ennyire tudok örülni akkor, amikor olyan project-el hoz össze a sorsom, hogy fiatalok, régi alapanyagból újat hoznak létre. Persze sokkal több odafigyelés a felújítás, nem egyszer kellemetlen meglepetések derülnek ki egy olyan ház esetében, aminek a kivitelezését elég volt egy kockás lapra leírnia a kőmíves mesternek a századfordulón.
De milyen hálás végigcsinálni! Hálát adsz, hogy a végére értél és olyan életteret mondhatsz a magadénak, amivel megtanultál a hibái ellenére együtt élni+aktívan kiaknáztál minden használható részt.
Hmmm, sokszor találok kincseket, olyan körzetekben is, ahol kibeleztek mindent az egymás után következő generációk, de azok a csodálatos részletek, vagy a hátsó kertbe találomra kihajigált, hajnalkával (számomra a legbájosabb virág, maga az art nouveau kecsessége) díszített szecessziós csempék senkinek sem szúrnak szemet. Megérdemelnék, hogy bekeretezve, körülrajongva legyenek, de ott fognak tönkre menni, a közöny okán. Nem játszhatom a műemlék védőt minden pincében, romos óvóhelyen, hátsó udvarban etc... még mindig nehéz megállni.
Gyerek koromban minden héten volt az m1-en (nem volt más) egy műsor, ahol menhelyi állatokat mutattak, a Gazdit keresünk. Hetente készült lista állatok nevével, kódszámokkal, hogy elhozom, megmentem őket. Persze itt tanultam meg, hogy a saját eszközeim nem terjednek olyan messzire és ami a legfontosabb: nem tudok mindenkit megmenteni.
Igaznak érzem ezt a mostani életemre és a kultúra mentő hadjáratomra is. Néha belerepül egy kis bútor a csomagtartóba, varrógép öntött vas lába, Thonett asztalka, parasztházból a liszt szita, bögrécske, csuprocska. Egy kollektív kultúra emlékei, a szabad tárolóhely függvényében.
 |
| Alig kivehető, de tüneményes |
Az általam könnyedre vett helyi építészeti ismeretterjesztés ilyen célt szolgál. Ha én nem mondom, akkor senki. Például ez a házikó, Debrecen, Árpád tér 24.
1902-ben a tekintetes közjegyző úr engedélyt adott, hogy építtessék meg ez a csodálatos. Most is érezni a báját, leginkább egy jó könyv díszletét képzelnéd ide, de mikor megláttam a terveit, beleszerettem a homlokzatba.
Ezen a házon azért akadt meg a szemem, mert mesél, mert formás, és ordít róla, hogy ez a mostani kopottas léte, kényszerű, vegetatív állapot.
Ma már nincs domború szívecske a homlokzaton, mézeskalács ablakkereteit egy szögletes kor tette szabványkeretbe. A funkcionalitás kiegyenesítette a tető vonalát, kell az a csatorna, elvégre a víz útjai medrekbe terelhetőek, akkor biza folyjanak egyenesen!
Mutatom:
 |
| 2013 |
Rossz? talán meggondolatlan döntés fenékbe rúgni egy város arculatát, múltját, azzal, hogy mindent elhagyva fejlődni akarunk. Debrecen, a műemlék védelem legsötétebb lova számomra, mert eleve nem sok emléke van, amit a történelem és az amerikai légierő kegyesen meghagyott volna számára, ami viszont megmaradt, azt sem tiszteli meg annyira hogy megvédje.
A mikrofilmben egész szekrénnyi mikrofilm van csak azokról az épületekről, amiket lebombáztak ÉS útban voltak valamely lakótelep építésekor.
Az ikonikus épületek - mondjuk így - amik szem előtt vannak, megkapják a szükséges appanázst és karbantartást. A többinek meg túró a fülébe, úgy oldják meg ahogy tanulták.
Mi is van a képeslapra való épületek körül? Hangulat biztos nincs, amiből kinőtt, amiben megvalósították, életre hozták volna.
Mi adja a hangulatot? Az átlagemberek helye és élettere egy város életében, ami szisztematikusan pusztul és védelem nélkül marad.
Addig húzzák fel a szép kockákat, amíg a városnéző kis vasút csakis ilyenek mellett fog megállni.
