Fura is, magyar is, de Künefe!
Nos kérem szépen, ahelyett, hogy levezetném a künefe jelenség és fellángolás főbb pontjait, inkább egy mesével szeretném látványossá tenni ez a "kicsi, savanyú, de a miénk" narancsot. Vagyis süteményt.
Ezt a mesét szegedi főiskolás éveim első szemeszterén hallottam.
Művészettörténet órán, a felhíguló információ veszélyeire hívta fel így a figyelmet a tanárom, Lénárt Sándor Római konyhájának egy szösszenetével, amit azóta is fel fel csapok, ha épp olyanom van és megkívánom az olaszos, mulattató gesztusokat és vehemenciát és hangosan végigperrrgetem az olasz kifejezéseket. Ajánlom mindenkinek tiszta szívből.
Visszatérve, piszkosul vagánynak gondoltam, főzéssel példálózni egy művészeti fakultázson.
Nos beidézném:
A parasztasszony a kastélyban
Forrás, ahonnan ingyenesen letölthető mindenestől: Lénárt Sándor: A római konyha
A receptem minden vádpontjában egyezik a fenti kis mesével, kivéve abban, hogy nagyon finomra sikerült.
Egy olyan alapanyagból áll ez a sütike, reggeli nyalánkság, amit csak képen láttam, az ún. angyalhaj tészta. Friss vékony tésztaszálak, pisztáciával, mézzel, cukorsziruppal. Hogy a vércukrod új magasságokat ismerjen meg, mint a török sütemények legtöbbjénél.
Olyan találékony a magyar, meg akarja csinálni a künefét, utánaolvas, végül "vidéki" magyarként nem megy fel egy adag tésztáért Budapestre, ott is csak abba az egy üzletbe. Gondolkodik, találkozik gondolkodó megoldásokkal És végül megalkotja a saját verzióját.
Ezt nektek speciális kadaif tészta, amivel az az első dolgod, hogy összetörögesd!
Kísértetiesen hasonlít a cérnametéltre, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy melyiket rakjam bele. A pisztácia ott szórócukor szintjén van, mindenre szórnak valamennyit, viszont nekünk csemege. Jó lesz a dió.
A cukor mennyiséget megharmadoltam, de az első szelet után így is kifeküdtünk és tudtam, hogy vétettem a testem ellen. De nagyon édes vétek volt.
Hűlés után, keserű caffé mellé nagyon jó kis reggeli, pörögtem tőle a munkában.
Utóélete: Másnap P.-nek és magamnak is ezt csomagoltam. Utólag beszéltük meg, hogy mindketten arra vártunk, hogy a másik hátha hagy belőle. De nem, ebből soha.
Az az egy nap pihentetés javára vált, nem égette a kis szánkat, összeértek az ízei. Javasolt langyosra hűteni tálalás előtt. Most már ezt is tudjuk.
Hozzávalók:
250 g cérnametélt
100 g vaj
20 dkg dió
kevés só
2 evk méz
3 evk cukor
1 csomag mozzarella
Elkészítés:
A cérnácska metéltet két részre szedjük a felét egy nagy szűrőbe szórjuk, és egy hatalmas tésztafőző lábasban forralunk 1 l vízet. Lekapcsoljuk a tüzet és a tésztát szűrőstől a gőzbe tesszük. Fedjük le egy harang alakú fedővel.
Törjünk diót és egy evk cukorral daráljuk meg. Készítsünk elő egy tűzálló tálat, vajazzuk ki és egy evk dióval szórjuk meg.
Forró serpenyőben olvasszuk meg a negyed kocka vajat 1 evk mézzel és kevés dióval.
A gőz alól vegyük ki a puha tésztát forgassuk meg a vajas keverékben és oszlassuk el a tálban. Közben a cérnácska második felét lehet a gőzbe tenni.
Visszatérve a tálhoz, mozzarellát bontsunk ki. Szálaira tépkedve oszlassuk el a tésztán és vastagon szórjuk meg a dióval. Maradjon a tetejére is!
2. kör: gőzölés, újabb adag mézes vajat keverjünk be, forgassuk át, égessük bele.Tegyük tálba és öntsünk rá a dió maradékát.
Keverjük habosra a maradék cukrot a vaj másik felével és tegyünk pöttyöket a fura sütink tetejére.
Süssük barnulásig.
Ezt a mesét szegedi főiskolás éveim első szemeszterén hallottam.
Művészettörténet órán, a felhíguló információ veszélyeire hívta fel így a figyelmet a tanárom, Lénárt Sándor Római konyhájának egy szösszenetével, amit azóta is fel fel csapok, ha épp olyanom van és megkívánom az olaszos, mulattató gesztusokat és vehemenciát és hangosan végigperrrgetem az olasz kifejezéseket. Ajánlom mindenkinek tiszta szívből.
Visszatérve, piszkosul vagánynak gondoltam, főzéssel példálózni egy művészeti fakultázson.
Nos beidézném:
A parasztasszony a kastélyban
A szegény paraszt feleségét mindig felhívatták a kastélyba, ha
nagy vendégség ígérkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen
nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit
tisztított, tortakrémet kevert - aztán odahaza mindenről egy ízig beszámolt
hites urának.
- Micsoda dínomdánom volt megint! Micsoda lakoma! Befejezésül
eperkrémes torta! Bizony, a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána!
A paraszt hallgatja csak, hallgatja megannyiszor ezt a
történetet; egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, az asztalra csap, és
így kiált:
- No hát egyszer már én is kérek eperkrémes tortát!
- De édes uram - így a parasztasszony -, nincs hozzá eprünk!
- Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével!
- Jó, de vajunk sincs a krémhez!
- Akkor csináld zsírral!
- Honnét vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák
rozslisztünk maradt!...
- Megteszi. Csináld hát rozsliszttel!
- No és a tojás? Tizenkét tojás!
- A mindenségit neki, hát veletek asszonynéppel sehogy se
boldogul az ember? Mondtam, asszony, nekem torta kell, eriggy a konyhába, de
egy-kettő!
A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, vár... aztán
egy szó nélkül visszatér a tortával. Az urának sincs kedve szónoklatokhoz. Csak
levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: - Látod! - És
lassan hozzáteszi még: - Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az
ujjukat nyalogatni!
Forrás, ahonnan ingyenesen letölthető mindenestől: Lénárt Sándor: A római konyha
A receptem minden vádpontjában egyezik a fenti kis mesével, kivéve abban, hogy nagyon finomra sikerült.
Egy olyan alapanyagból áll ez a sütike, reggeli nyalánkság, amit csak képen láttam, az ún. angyalhaj tészta. Friss vékony tésztaszálak, pisztáciával, mézzel, cukorsziruppal. Hogy a vércukrod új magasságokat ismerjen meg, mint a török sütemények legtöbbjénél.
Olyan találékony a magyar, meg akarja csinálni a künefét, utánaolvas, végül "vidéki" magyarként nem megy fel egy adag tésztáért Budapestre, ott is csak abba az egy üzletbe. Gondolkodik, találkozik gondolkodó megoldásokkal És végül megalkotja a saját verzióját.
Ezt nektek speciális kadaif tészta, amivel az az első dolgod, hogy összetörögesd!
Kísértetiesen hasonlít a cérnametéltre, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy melyiket rakjam bele. A pisztácia ott szórócukor szintjén van, mindenre szórnak valamennyit, viszont nekünk csemege. Jó lesz a dió.
A cukor mennyiséget megharmadoltam, de az első szelet után így is kifeküdtünk és tudtam, hogy vétettem a testem ellen. De nagyon édes vétek volt.
Hűlés után, keserű caffé mellé nagyon jó kis reggeli, pörögtem tőle a munkában.
Utóélete: Másnap P.-nek és magamnak is ezt csomagoltam. Utólag beszéltük meg, hogy mindketten arra vártunk, hogy a másik hátha hagy belőle. De nem, ebből soha.
Az az egy nap pihentetés javára vált, nem égette a kis szánkat, összeértek az ízei. Javasolt langyosra hűteni tálalás előtt. Most már ezt is tudjuk.
Hozzávalók:
250 g cérnametélt
100 g vaj
20 dkg dió
kevés só
2 evk méz
3 evk cukor
1 csomag mozzarella
Elkészítés:
A cérnácska metéltet két részre szedjük a felét egy nagy szűrőbe szórjuk, és egy hatalmas tésztafőző lábasban forralunk 1 l vízet. Lekapcsoljuk a tüzet és a tésztát szűrőstől a gőzbe tesszük. Fedjük le egy harang alakú fedővel.
Törjünk diót és egy evk cukorral daráljuk meg. Készítsünk elő egy tűzálló tálat, vajazzuk ki és egy evk dióval szórjuk meg.
Forró serpenyőben olvasszuk meg a negyed kocka vajat 1 evk mézzel és kevés dióval.
A gőz alól vegyük ki a puha tésztát forgassuk meg a vajas keverékben és oszlassuk el a tálban. Közben a cérnácska második felét lehet a gőzbe tenni.
Visszatérve a tálhoz, mozzarellát bontsunk ki. Szálaira tépkedve oszlassuk el a tésztán és vastagon szórjuk meg a dióval. Maradjon a tetejére is!
2. kör: gőzölés, újabb adag mézes vajat keverjünk be, forgassuk át, égessük bele.Tegyük tálba és öntsünk rá a dió maradékát.
Keverjük habosra a maradék cukrot a vaj másik felével és tegyünk pöttyöket a fura sütink tetejére.
Süssük barnulásig.