Kanyargós Balaton-felvidék és egy gyűrű 2.
Kaptam olyan visszajelzést a családból, hogy epedve várják a folytatást, viszont csak most tudok melléülni, a szünet, nem a dramatizálást szolgálja mint a Dallas vagy az Esmeralda esetében.
A második nap reggelén tudtuk meg azt a galád igazságot, hogy a palacsinta fesztivál, amire készítettük magunkat csak másnap délután kezdődik. Nem volt más opció reggeliválasztás tekintetében, mint egy otthoni fesztivál, csomós palacsintával (mert sem keverőm, sem olajam nem volt), csöppenő mogyorókrémmel és szájba fújt tejszínhabbal .
A nap első programja a tapolcai tavas barlang meglátogatása volt. Mivel egy átlagember elég kevés időt tölt barlangokban, még kevesebbet evezve, ezt a kettőt összekötve valami olyan program lehet, ami unikum.
Csak az stressz ne lett volna. Folyamatosan engedték be az embereket, mentek egy kört bent, azután feljöttek. Egészen addig amíg egy iskolai kirándulásba nem futottunk bele.
Mikorra odaértünk a barlang bejáratához - ami amúgy a belvárosban van - közel száz ember várt a sorára. Megfordult a fejemben, hogy elkezdek lobby-zni azért, hogy induljunk inkább, vár ránk még annyi szép hely, de csak csak erről is nevezetes Tapolca.
P. elkezdte magát elfoglalni azzal, hogy megszámolja hányan állnak sorba, én inkább a gyerekes családokat figyeltem, mert volt egy nagyon okos üzleti húzás. A barlang kapuja mellett pár méterre megállt egy fagyisbódé egy fa lombja alatt. Mivel elfoglalta a járdát, az emberek kénytelenek voltak kihúzódni a napra, ami fél óra elteltével, gyermekekkel nehezítve átalakult egy a "ki a leggyengébb láncszem" játékba mert előbb utóbb valaki megszólal, hogy ebben a melegben, jól esne az a fagyi és hopp oda is lépett.
Közben azon gondolkodtunk, hogy hogyan tudnak egy bejáratra elkölteni 290 millió forintot, ugyanis ennyiért már a Jurassic parkot is felhúzhatnák mellé. Az a film jutott eszembe, a Függetlenség napja, ahol Bill Pullman volt a USA elnöke megdöbbent az 51. körzet felszereltségén, kérdezte honnan volt erre pénz? Azt válaszolta a bizonsági miniszter: Komolyan elhitte, hogy egy építkezésen 50.000 $-ba kerül egy kalapács?
Mindenesetre örültünk neki, hogy felújítják, mert gyönyörű volt amit rejtett.
Le kellett menni 70 lépcsőt, visszafele örültünk hogy a negyediken lakunk, meg sem éreztük.
A barlang, 3 szintes, a középső szinten eveztünk, ahogy a csónakkal elsuhantunk, beláthattunk a vízalatti alsó járatokba. Tiszta vize volt és a sokszor figyelni kellett hogy a fejünket be ne verjük az alacsony tetejébe.
Ketten mentünk egy csónakban, sűrűn megálltunk, mert 180 m-ert hamar át lehet evezni, ha nem siettet senki, akkor inkább kiélveztük. Akkora szerencsénk volt, utolsók voltunk csoportváltás előtt, ezt azt jelentette, hogy ahogy az első kanyarok után a hangok elhaltak és csak a csend maradt, jó volt ott ülni és csak nézni a járatokat. Mindenkinek ajánlom.
Utána elmentünk Tapoca-Diszel községbe, ahol megnéztük az első Magyar látványtárat. Amikor odamentünk láttunk egy szépen felújított malomépületet amibe csak suttyomba csinálhattam egy fényképet a belső szerkezetről, mert a beltartalmára, a műtárgyakra fotójegyet kellett váltani. Nagyra értékeltem, hogy egy kis falu veszi a fáradságot és a kultúrát szolgálva akarja kihasználni ezt a műemlék épületet, viszont nem tudtam azzal mit kezdeni, hogy a kortárs kiállításon kívül nincs más. Legalább egy alapozó, térségre jellemző néprajzi gyűjteményt betolhattak volna az egyik emeletére, vagy az egyik szobába. Mert mi a Nagy Alföldről erre is kíváncsiak lennénk.
Oda meg vissza voltam az épületektől, mert szépen rendbe hozták ÉS a kávéház homlokzatán olyan szobor, inkább dombormű volt, amivel nem tudtam betelni olyan huncut, kedves és bumfordi volt.
Ebben a faluban találtam meg azt a házat, ami a szívem csücske volt, egy régi iskolaépület kőfalakkal, suvickolt padlókkal és ölelésnyi vastag meszelt oszlopokkal.
Indultunk tovább, egyre kisebb és keskenyebb utakra hajtottunk Tihany felé, amikor egyszer csak elfogyott az aszfalt, bent voltunk a hegyek között, ez volt az álmom.
Kiszálltunk, mert megláttam hogy a földet szamóca tövek szőnyege borítja, néhányat el akartam hozni, mint élő souvenirt.
Közben P. telefonált, így elindultam felfedező útra, szőlőtőkék mellett megnézegetni a száz éves présházakat. A derékig érő gazban be akartam jutni az egyik ajtóhoz, amikor hátrafordultam és ott állt az ember egy kinyitott vörös bársony dobozkával, benne a legszebb gyűrűvel, amit hamvas tinézser korom óta elképzeltem. Használhatatlan vagyok, elkezdtem sírni, miközben P. kérdezte, hogy letérdeljek, vagy mit kell még ilyenkor csinálni? tetszik? jó méretet választottam?
Eddig is menyasszony voltam agyban, gyűrű nélkül. Ennyi változott.
P.-re jellemző keresetlen őszinteséggel megjegyezte: az esküvő sem lesz nagy durranás, eddig is közös háztartásunk volt.
Ha aluból hajtogatta volna, meg annak is örültem volna, de ha már így alakult, akkor ezt hordom nagyon büszkén.
A második nap reggelén tudtuk meg azt a galád igazságot, hogy a palacsinta fesztivál, amire készítettük magunkat csak másnap délután kezdődik. Nem volt más opció reggeliválasztás tekintetében, mint egy otthoni fesztivál, csomós palacsintával (mert sem keverőm, sem olajam nem volt), csöppenő mogyorókrémmel és szájba fújt tejszínhabbal .
A nap első programja a tapolcai tavas barlang meglátogatása volt. Mivel egy átlagember elég kevés időt tölt barlangokban, még kevesebbet evezve, ezt a kettőt összekötve valami olyan program lehet, ami unikum.
Csak az stressz ne lett volna. Folyamatosan engedték be az embereket, mentek egy kört bent, azután feljöttek. Egészen addig amíg egy iskolai kirándulásba nem futottunk bele.
Mikorra odaértünk a barlang bejáratához - ami amúgy a belvárosban van - közel száz ember várt a sorára. Megfordult a fejemben, hogy elkezdek lobby-zni azért, hogy induljunk inkább, vár ránk még annyi szép hely, de csak csak erről is nevezetes Tapolca.
Közben azon gondolkodtunk, hogy hogyan tudnak egy bejáratra elkölteni 290 millió forintot, ugyanis ennyiért már a Jurassic parkot is felhúzhatnák mellé. Az a film jutott eszembe, a Függetlenség napja, ahol Bill Pullman volt a USA elnöke megdöbbent az 51. körzet felszereltségén, kérdezte honnan volt erre pénz? Azt válaszolta a bizonsági miniszter: Komolyan elhitte, hogy egy építkezésen 50.000 $-ba kerül egy kalapács?
Mindenesetre örültünk neki, hogy felújítják, mert gyönyörű volt amit rejtett.
Le kellett menni 70 lépcsőt, visszafele örültünk hogy a negyediken lakunk, meg sem éreztük.
A barlang, 3 szintes, a középső szinten eveztünk, ahogy a csónakkal elsuhantunk, beláthattunk a vízalatti alsó járatokba. Tiszta vize volt és a sokszor figyelni kellett hogy a fejünket be ne verjük az alacsony tetejébe.
Ketten mentünk egy csónakban, sűrűn megálltunk, mert 180 m-ert hamar át lehet evezni, ha nem siettet senki, akkor inkább kiélveztük. Akkora szerencsénk volt, utolsók voltunk csoportváltás előtt, ezt azt jelentette, hogy ahogy az első kanyarok után a hangok elhaltak és csak a csend maradt, jó volt ott ülni és csak nézni a járatokat. Mindenkinek ajánlom.
Oda meg vissza voltam az épületektől, mert szépen rendbe hozták ÉS a kávéház homlokzatán olyan szobor, inkább dombormű volt, amivel nem tudtam betelni olyan huncut, kedves és bumfordi volt.
Ebben a faluban találtam meg azt a házat, ami a szívem csücske volt, egy régi iskolaépület kőfalakkal, suvickolt padlókkal és ölelésnyi vastag meszelt oszlopokkal.
Indultunk tovább, egyre kisebb és keskenyebb utakra hajtottunk Tihany felé, amikor egyszer csak elfogyott az aszfalt, bent voltunk a hegyek között, ez volt az álmom.
Kiszálltunk, mert megláttam hogy a földet szamóca tövek szőnyege borítja, néhányat el akartam hozni, mint élő souvenirt.
Közben P. telefonált, így elindultam felfedező útra, szőlőtőkék mellett megnézegetni a száz éves présházakat. A derékig érő gazban be akartam jutni az egyik ajtóhoz, amikor hátrafordultam és ott állt az ember egy kinyitott vörös bársony dobozkával, benne a legszebb gyűrűvel, amit hamvas tinézser korom óta elképzeltem. Használhatatlan vagyok, elkezdtem sírni, miközben P. kérdezte, hogy letérdeljek, vagy mit kell még ilyenkor csinálni? tetszik? jó méretet választottam?
Eddig is menyasszony voltam agyban, gyűrű nélkül. Ennyi változott.
P.-re jellemző keresetlen őszinteséggel megjegyezte: az esküvő sem lesz nagy durranás, eddig is közös háztartásunk volt.
Ha aluból hajtogatta volna, meg annak is örültem volna, de ha már így alakult, akkor ezt hordom nagyon büszkén.
