Le Café de Capucine

Lehet hogy még a nyakunkba kapunk egy olyan bizarr és nagyon fura néhány téli napot mint tavaly (Tudod, mikor jött az SMS, hogy: ne izguljon, úton a segitség, üljön át másik autóba) márciusban, viszont azt nem vitathatja el tőlem senki, hogy valami bontogatja szirmait. Kis dolgokban vehető észre: a bátorságból felvett tavaszi kabátok, az új kezdeteket tervező, kiadó üzletek kirakatához nyomott orrok, akik most, a ló évében mondták azt, hogy megvalósitják a műkörmös szalont, ruhaboltot, éttermet stb. Olyan jó ilyet látni. PONTOSAN! Nemoskára itt az újhagyma szezon! Végre nem nevetnek ki mikor rákérdezek a napszemüvegekre egy boltban...tudod a szemedet csak akkor zavarhatja a fény, ha elég meleg is van hozzá. Az emberi civilizáció, kikkéri magának, hogy a természet hatással van ránk, mert ugyebár gondolkodó lények vagyunk, mi kovácsoljuk a saját sorsunkat. Szerintem a természet a legokosabb feleségek módszerét használja: úgy irányitja a férjét abba az irányba, ahogy ő szeretné, ho...

Most nézzetek erre a csodálatos famunkára! Ez a kapu közel van a munkahelyemhez. Általában úgy szoktam felfedezni egy ismeretlen területet, hogy elkezdek poroszkálni a kicsi, jelentéktelen utcákon mint egy kóborkutya. Nem vizelek sehova, csak kis kitérőket teszek, mert a térkép úgy lehet a legteljesebb ha a "Zsebkosz köz"-ökre is odafigyelsz. Ezt üzenem a Google térképautójának, akik az otthoni cirka 4 (na jó 3,5) km-es utcánkra már nem kanyarodtak el. Apropó, mint ahogy az élet sem nagy theátrális pillanatokból, hanem sok kicsi, látszólag hasonló hétköznapból tevődik össze, itt Debrecenben a Nagytemplomon kivül bőven van csodálnivaló. Lehet, hogy nekem van erre ráállitva az agyam, de akárhányszor megyek el előtte, nem tudom nem megcsodálni. Reggel a surló fény jobban kiemeli a toldott foldott kapu részformáit, a faragványokat. Ez volt az első eset amikor este arra sétáltunk.

Tudom, hogy furán fog hangzani, de ha mi egy igazit szörnyülködni akarunk, akkor nem az aktuális politikai kábárét, nem is a való világot, vagy hasonló, hülyeséget épitő tévéműsort kapcsolunk be, hanem bekapcsoljuk a National Geographic-ot. Végtelenitve sugározzák a második világháborús dokumentumfilmeket. Nem vagyunk sem antiszemiták, sem rasszisták, bár ők sem fognak koncentrációs táborokat mutatni vasárnap délelőtti matiné műsorban. Dokumentumok meghamisitásáról, vagy kémek módszereiről szólnak. Pszichológia, a harmadik birodalom ideológiai háttere, a hatására kialakult művészet, háborús bűnösök megkeresése és letartóztatása. Az volt a kedvencem, amikor a kérdőre vonáskor a kedves 80 éves volt SS tiszt csipőből igy reagált a vádakra: Én csak parancsot teljesitettem, viszont 2 km-re lakik egy IGAZI náci, ő igazi szörnyeteg volt, XY-nak hivják. Ha őt feladtam, akkor engem ugye békén hagynak? Nem hiába nevezték az általuk használt dél amerikai menekülési útvonalat patkány járatnak. ...

Ahogy az unokanővérem fogalmazott, a boldog élet egyik titka a tartalmas társasági élet. Az, hogy érdekel valakit a léted, hogy számon tart valamilyen módon. A héten ennek az ellenkezőjéről is meggyőződhettem, szerencsére a világot nem csak a kicsinyes és önző emberek népesitik be. Értékes dolognak tartom, hogy a kezdeti debreceni létem, a minimális kommunikáció a "hasonszőrünikkel", -a hasonló, vagy épp ellentétes érdeklődésű emberekkel- szaporodni látszik. Szombatra meghivást kaptunk egy jelmezes maskarádéba, a kis infantilis énem ujjongott, mig szegény P. gyomra csak össze tudott ugrani, mert a tervezés és a kivitelezés egy mérnökembernél a "lassú viz partot mos" elven működik, vagyis lelkiismeretesen kigondol mindent és fokozatosan tökéletesiti a kreációt, amig minden gomb és részlet a helyére rendeződik. Egy ilyen ember nem elégszik meg azzal, hogy a párja "majd lesz valami" alapon turkál a beépitett szekrény mélyén és a gombhoz keresi a kabátot. ...

Ma farsangi mulatságra megyünk, évek óta vágyom egy beöltözős buliba! Utoljára gésa voltam a fősulin. A mostani jelmez, olyan rámondásos lesz, a találgatóknak, mindig igazat adok.

A kiegészitő munkahelyem egyik legnagyobb előnyének azt tartom, hogy utazhatunk. Eddig is imádtam, hogy a kis poloban faljuk a kilométereket, viszont a közelmúltban vettünk egy kis tankot, egy berlingót, amibe belefér a toronyóra lánccal, egy kutyaház és 2 bicikli. Igen, végre kinyújthatja az ember a nyakát, a lábát, akár cilinderben is vezethetne.  Nagyon tanulságosnak érzem ezeket az utakat, mert kedvemre legeltethetem a szemem olyan nüansznyi különbségeken, amiknek józan ész szerint kigondolva semmi funkciója, viszont borzasztó érdekes.  Például a vegyük ezt a Hajdú-Bihar megyét, franc sem gondolná, hogy mennyi piciny, egymásra sem hasonltó, tiszta kis falu található benne, mennyi sok szép kis parasztház előtt ott a lóca, szigorúan a szemmozgalom céljából. Vannak olyan hivságok a házak kinézetében, amik csakis arra a falura jellemzők, 10 km múlva mást látsz. Most döbbenek rá ennyi járkálás közben, hogy a saját falumban élő parasztok sajnos nem tudtak maguknak semmi "csi...

Nem sok olyan filmet láttam még életemben, ami ennyire tudott vezetni. Mármint ha Sós Ágnes, rám parancsol, hogy sirj, akkor megteszem. Amiben új, az, hogy mikor elfacsarodik a lelked, mert akkora tragédia van annak a tiszta embernek az arcán és az igazi, egyszerű szavaiban, 2 perc múlva a még könnyes szemedet már a huncut kiszólások miatt törölgeted, azok viszont örömkönnyek. Teljesen olyan hullámvasút, mint az élet maga. Lehetett arról hallani, hogy külföldi dijakat nyert dokumentumfilmről van szó, viszont egyetértek azzal, hogy igazán annak tud sokat jelenteni, akik ezt, mint anyanyelvükön hallgatják. Annyi finomsága, annyi izessége van a szavaknak, hogy úgy hallgattam Őket, hogy kénytelen voltam mosolyogni. Sokat olvastam róla, mielőtt megnéztem, kinek mi volt a megragadó dolog, legfőképp a vidámkodó, töltött káposzta töltés közben anekdotázó Veronka nénit idézgették, aki kimondott minden olyat, amit a többiek csak pironkodva, szemlesütve mertek. Ezek az asszonyok, tényleg szemé...

Az elmúlt hetekben megszegtem a magamnak tett fogadalmam, a hét 5 munkanapjából kevesebbszer álltam neki főzőcskézni este, mint az emlitett szám fele. Több okkal takarózhatok e témában, például a hétvégi nagy tankolásokkal a szülői portákon, ugyebár, nem lehet az "adnak fogadd el, ütnek szaladj el" elvet és a energia takarékos konyha elvárását kijátszani. Persze az is fontos tényező, hogy az Ember nagyon meggyőzően tud érveli a Mérges pizza rendelése mellett, amire a családi béke és a lusta fenekem érdekében nem mondhatok nemet. A héten előkerült egy nagy agglegény kori kedvence, a Kentucky csirke, ami csak bizonyos márkájú piros és fölöttébb egészséges porral leöntve készülhet. Nem vagyok hive, de ahogy ő sem húzza a száját az én vinegrette öntetes addikciómra (olivaolaj, citrom leve, balzsamecet, fokhagyma zúzva, tengeri só -mmmmhhh), én is megcsinálom neki havonta (bár ő vallja, hogy ritkábban) azt az ételt amiből egyedül evett egy kilót, Family Guy-on neve...

Nemrég egy szupermarketben vásároltam, amikor a fiatal pénztáros hölgy azt javasolta nekem, hogy inkább a saját táskáimat használjam, mert a műanyag zacskó nem környezetbarát. Bocsánatot kértem, és elmondtam neki, hogy „az én időmben nem volt még ez a „zöld” dolog." A hölgy azt válaszolta, hogy „azért van ma ezzel problémánk, mert az Önök generációja nem törődött eléggé azzal, hogy a környezetet megóvja a jövő nemzedékének”. Elgondolkodtam. Annak idején tényleg nem volt még ez a „zöld” dolog. De akkor mink volt helyette? Nos, leírom, hogy mire emlékszem… Annak idején visszavittük a tejesüvegeket, üdítősüvegeket és sörösüvegeket a boltba. A boltból visszakerültek az üzembe, ahol mosás és sterilizálás után újratöltötték őket. Így voltak mindig újrahasznosítva. De ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben. A lépcsőn gyalog jártunk, mert nem volt mozgólépcső minden boltban és irodaházban. Gyalog mentünk a boltba, nem pattantunk be a 300 lóerős verdánkba, valahánysz...

Az egész dolog egy rádióműsorral kezdődött, ahol megemiltették, hogy sajnálatos módon ránk nem adnak védőruhát, amikor citromot szeletelünk, ellenben azokkal a munkásokkal, akik permetezik a gyümölcsöket. Ami miatt maskarádéba bújnak, egy olyan anyag, ami súlyosan mérgező, ám viaszszerűen bevonja az összes déligyümölcsünk, hogy a hosszú út során, amig eljut ide, ne penészedjen meg. Mindent a profitért, vagyis értünk....inkább a pénzünkért. Ha tudom, hogy citromhéjra van szükségem, előtte egy nappal vizbe áztatom. Használat előtt mosás és dörzsölés kiskefével. Ha nem is minden káros anyagot, egy részét legalább kioldjuk ilyenkor. Még hónapokkal ezelőtt hirt adtam arról, hogy saját citromfával képzelem el a citromos süteményeket a konyhámban. Még hosszú rögös út vezet addig, hogy a Mohito-ba saját citomot zúzzak, de már van egy 7 centis kis reménységem a dologra. Sem nem erős, sem nem biztató, viszont huszárosan állja a sarat a néhány órás napsütés (HA van), a rapszodikus locsolások ...

Épp most hallottam hétvégén azt a nagyon életszerű megállapítást, hogy az ember minél inkább komolyan akar viselkedni, annál nevetségesebb szituációba keveredik. Ezt csak egyféleképp tudod feloldani. . . . Meg kell tanulnod Együtt nevetni azzal az emberrel, aki törögeti ennek a bőrkabátnak vagy testnek korlátait. Mozdulatai nem ismernek rutin és pálya szerűen leírható gesztusokat. Könnyebb végig nevetni az életet, még ha egy burleszk színész veszett el is benned, akinél gyári program a szerencsétlenkedés. Mondom magamnak,  ne légyen rossz napod amiatt, hogy egy hónapon belül másodjára kínálod meg szegény gépedet az itókádból, mind a fél literrel. A másik dolog, ami nevetségre ad alkalmat, az, hogy pubertás korom óta nem szoktam meg a mellek jelenlétét a mozgáskultúrámban, ennek tanúja annyi leevett póló, annyi ebédlő asztal széléről levert pohár. Igen, most a kis gépem is áldozat. Bosszúság? Igen. Nélkülözhetetlen munkaeszköz? Igen. Az univerzum jelez, hogy koncentráljak és t...

A 2014-es év, úgy látom megelégelte a komfortzónámat, a családi vállalkozás jobban muzsikál nélkülem. Nagyon örülök neki, mert, nem tudtam annyit hozzátenni, amennyiért, pénzben kifejezve alkalmaztak. Nagyon, nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ebben a kizsákmányoló világban, ahol volt képe az államnak 40.000 bagót adni egy óraadó diplomásnak, egy hónapnyi masszív fárasztásért, tudtak anyagilag segíteni, támogatni, amíg egyedül voltam mint a kisujjam és mit szépítsem: kajára és lakhatásra sem volt elég a keresetem. Telnek az évek és a 8 órából lett 4, a négyből 0. Meg tudták tenni azt, amit csak nagyon kevesen: fokozatosan veszik le a fiókáról a kezüket. Miért nehéz? Mert csak addig tartanak függésben, amíg rászorulok, ahhoz is erő kell, hogy idővel függetlenedj a saját gyermekedtől és ne akard mindenképp benyomni valahova, hogy biztosítsd a jövőjét. Bizalom kell ahhoz, hogy a képességeire szorítsd és úgy ítéld meg, hogy nincs rád szüksége.    Meg vagyok rémülve, de adre...

Nincs apelláta, ilyet akarok fellógatni a majdani......akármelyik helységbe P.! Nem tudom milyen anyaggal, milyen technikával tudták ezt a csodálatos dolgot létrehozni, de csak tátott szájjal tudom nézni, amikor feltérképezi az agyam a bonyolultságát, az egész komplex rendszert. Benne vannak a marokkói mozaikok formái, a Big Ben óralapja, a középkori illuminált könyvek díszítő szegélyei. Ezért érdemes látni és tudni. 

Zseniális húzás. Nincs mártiromság, nincs sírás, csak egy jelenbe beleejtett üzenet, ami most is tart. Itt szeretnék megemlékezni arról a prostituáltról, arról a csöndes harcosról, aki nem átallotta egy az egybe ráírni az adott bankóra, hogy sajnos nem tisztességes módon kereste meg. Palackposta a 21. században, hány kézen járt végig, amíg valaki meglátta? Akárkihez került, nagyon jól tette, hogy megosztotta az üzenetét a világhálón. Továbbmegyek: ennél jobb elrettentő reklámot nem tudnék kitalálni annak érdekében, hogy a most tizenéves, huszonéves, nemzetközi monopolyba belekezdő naívák ne erről a végéről ismerjék meg a dolgok menetét. Tőlem is az a minimum, hogy továbbküldöm az üzenetét.