Ezüst szombat, tepertővel.
Ahogy mindenki más is, mi is elgondolkodtunk az ajándékozáson... még durván van egy hetünk. Jelentem, alakul. Nem mondom, hogy kínszenvedés volt, de a szombati forgatagban kaptunk a bordánk közé egy járókeretet, ha rá mertünk nézni a vevőtársunk unokájának kinézett játékra. Mindig ezért tiszteltem az időseket : olyan állhatatosan tudják a saját gondolataikat keresztülvinni, mindenáron.
De mi is erőt vettünk magunkon, szombat délelőtt, volt néhány óra üresjárat. Az emberem újult erővel és türelemmel nyomogatta az okostelefonját, hogy végig gondolhassam friss ésszel, kinek mit mennyiért, ellenben jómagam is próbáltam logikusabb módon vásárolni, értem ez alatt, hogy nem az első elsuhanó színes dolog után menni és kilométereket sétálni, mert elfelejtettem valamit.
Tegnap délután beestünk egy otthoni disznótorba...jaaaaj imádom. Évek óta nem volt nálunk ilyesmi, vagyis inkább lemaradtam róla a főiskola, a vizsgaidőszak miatt.
Most is csak kicsit estünk be, de nagyon jól esett a lelkemnek. A koleszterin szintem bizonyára nem köszönte meg a friss meleg tepertőt, savanyú káposztával és ropogós kiflivel. De szerencsére eszembe sem jutott, amíg két pofára ettük P.-vel.
Ugyanilyen sors jutott a toros káposztának, ami a 10 cm magas, szoci krémessel egyetemben abba a (nagyon) kis halmazba tartozik, amit nem eszek meg.
Torosból is jól bekajáltunk, mert végre hazait ettem, átléptem az ellenszenvemen. Egy olyan állatból készült, ami előző este még aludt az óljában. Hol kapsz ilyen friss árut a nagyvárosban?
Nagymamám az olasz mammák vehemenciájával osztogatta a parancsokat, mert mint tudjuk, e nagy családi "program" orákulumai, akik minden fűszer és lábas helyét tudják. Ha az ember nem akarja kihívni maga ellen a sorsot, akkor fut, ha szólítja és nem keresgél a maga belátása szerint, mert úgy is tovább tart.
Mire leszáll az est, a hurka, a kolbász felcsavarva várja az elosztást, a nap folyamán hidegben dolgozó kezek pirosak és már érzéketlenek, várják a benti műszakot a cserépkályha mellett.
Előkerülnek a szekrény aljából a legleharcoltabb pulóverek, amelyek valahogy mindig a legélénkebbek is, legletaposottabb cipők. Olyan érzés végignézni ezen a mozaikon, mintha időutazáson lennél, színes társaság, de olyan melengető.
Úgy mentünk oda, hogy nem akarunk zavarni, csak téblábolnánk a zsírozott munka menetében. De mire észbe kaptunk, nagymamámmal együtt porcióztunk, pedig nem lettünk befogva, a városi ruhánk miatt. Jobban esett így, mint hogy elvárjuk a készt. Annyi minden jutott nekünk is, pedig azt sem tudták, hogy oda is eljutunk.
Akármerre jutsz ez a gondolkodás tartást ad, hogy ennek része vagy, hogy így érdemes a családot kormányozni, mert erre csak a mammáknak van kapacitása és el nem fogyó reménye, hogy az unokák úgy is jönni fognak.
De mi is erőt vettünk magunkon, szombat délelőtt, volt néhány óra üresjárat. Az emberem újult erővel és türelemmel nyomogatta az okostelefonját, hogy végig gondolhassam friss ésszel, kinek mit mennyiért, ellenben jómagam is próbáltam logikusabb módon vásárolni, értem ez alatt, hogy nem az első elsuhanó színes dolog után menni és kilométereket sétálni, mert elfelejtettem valamit.
Tegnap délután beestünk egy otthoni disznótorba...jaaaaj imádom. Évek óta nem volt nálunk ilyesmi, vagyis inkább lemaradtam róla a főiskola, a vizsgaidőszak miatt.
Most is csak kicsit estünk be, de nagyon jól esett a lelkemnek. A koleszterin szintem bizonyára nem köszönte meg a friss meleg tepertőt, savanyú káposztával és ropogós kiflivel. De szerencsére eszembe sem jutott, amíg két pofára ettük P.-vel.
Ugyanilyen sors jutott a toros káposztának, ami a 10 cm magas, szoci krémessel egyetemben abba a (nagyon) kis halmazba tartozik, amit nem eszek meg.
Torosból is jól bekajáltunk, mert végre hazait ettem, átléptem az ellenszenvemen. Egy olyan állatból készült, ami előző este még aludt az óljában. Hol kapsz ilyen friss árut a nagyvárosban?
Nagymamám az olasz mammák vehemenciájával osztogatta a parancsokat, mert mint tudjuk, e nagy családi "program" orákulumai, akik minden fűszer és lábas helyét tudják. Ha az ember nem akarja kihívni maga ellen a sorsot, akkor fut, ha szólítja és nem keresgél a maga belátása szerint, mert úgy is tovább tart.
Mire leszáll az est, a hurka, a kolbász felcsavarva várja az elosztást, a nap folyamán hidegben dolgozó kezek pirosak és már érzéketlenek, várják a benti műszakot a cserépkályha mellett.
Előkerülnek a szekrény aljából a legleharcoltabb pulóverek, amelyek valahogy mindig a legélénkebbek is, legletaposottabb cipők. Olyan érzés végignézni ezen a mozaikon, mintha időutazáson lennél, színes társaság, de olyan melengető.
Úgy mentünk oda, hogy nem akarunk zavarni, csak téblábolnánk a zsírozott munka menetében. De mire észbe kaptunk, nagymamámmal együtt porcióztunk, pedig nem lettünk befogva, a városi ruhánk miatt. Jobban esett így, mint hogy elvárjuk a készt. Annyi minden jutott nekünk is, pedig azt sem tudták, hogy oda is eljutunk.
Akármerre jutsz ez a gondolkodás tartást ad, hogy ennek része vagy, hogy így érdemes a családot kormányozni, mert erre csak a mammáknak van kapacitása és el nem fogyó reménye, hogy az unokák úgy is jönni fognak.
