Matild néni világgá ment

Csontváry Kosztka Tivadar festménye

Az amikor elkezdtem segíteni munkaidő után a páromnak, nagyon jó döntés volt.
Az embert szabaddá teszi a munka, írta fel egy ember egy tábor kapujára valahol Lengyelországban, igaza volt.
Ez a munka szabaddá tesz minden kicsinyességedtől és elégedetlenségedtől, mert olyan képet mutat a magyar társadalomról, ami után úgy érsz haza, hogy köszönetet mondasz minden szögért a lakásban és körbecsókolgatod a szeretteidet, csak azért mert vannak.
Nem azokat sajnálom a leginkább, akik panaszkodnak, hanem épp azokat, akik nem szólnak semmit, de a szemükön látod, hogy már nem tudnak nevetni.
Nem is olyan rég, találkoztunk azzal az emberrel, aki háza mellett minden nap összeszorult szívvel szállunk ki a kocsiból, szomszédunk.
Úgy esett, hogy hozzá is hivatalosak voltunk, eladták a feje fölül a lakását. Egy idős néni lakott ott albérletben. Egyedül volt az egész világon, csak ő volt meg a kis kuckója.
Nem kevésbé nagyobb veszteség, ha az ember az élete párját veszti el és özvegyként éljen, viszont ennél már csak az lehet rosszabb, hogy sohasem oszthatta meg az életét senkivel. Idős fejére még az is ránehezedik, hogy nincs egy hajlék, amit otthonának nevezhetne. Felfogod? Nincs miért felkelnie és végigcsinálnia a napot, nincs kiért, se társ, se gyerek, unoka.
Milyen okok vezetnek idáig, hogy valaki ennyire elmagányosodjon?
A felmérés után minden nap néztem a kicsi, fűtött ablakának világát a nagy hideg lakásában esténként és gondolkodtunk rajta, hogy mivel lehetne jelet adni, hogy valakinek, akárkinek számít.
De vége. Addig, hogy kifolyt az idő a kezünkből. Egyik este már csak az ásító sötétséget, az utcai lámpák visszfényét láttuk a kis lámpája helyett.
Nem tudjuk hova ment, mi lett vele. Szeretném azzal áltatni magam, hogy most már olyan helyen van, ahol vigyázzák és szeretik, de ebben Andersen sem adna nekem igazat.