Prága aurea II.
Az a dolog, amely ellenállhatatlanná teszi ezt a várost, az az odafigyelés (és jól befektetett pénz), az a gondolkodás, mely egy házat nem tud annyira külvárosba rakni, hogy a turisták szeme és ítélete elől "ottfelejtett mulasztás" lenne. Mint a régi falusi porták előtt, a frissen meszelt, gereblyézett házak előtt, úgy itt is mindig valaki gondot visel minden kósza szemétre, firkált házfalra. Jól felfogott érdekük és a tisztaság igénye olyan kombináció, amely miatt megérdemlik azt a profitot, amit az a hömpölygő emberáradat költ el náluk. Végig, ahogy bámultunk ki a városnéző, "Prága gyorstalpaló" busz ablakán, csak egy kérdés motoszkált az agyamban: "Mi magyarok, mit csinálunk rosszul?" Legyen meg mindenkinek erre a saját vesszőparipája válaszként, de én naiv gyermekszememmel egy rész szerencsét és másik rész jó hozzáállást látok.
Szerencsét, mert megkímélték a bombázások a 2. nagy háborúban, másrészt NEM azt mondják: "Hát igeeeen, röstelkedünk, az oroszok vigyázó keze csak szocialista realista blokkokkal örvendeztetett meg minket, elcsúfítják a városképünk ezek a Csúnya, rossz épületek!"
Ehelyett nem szégyenkeznek, hanem egyrészt megbecsülik, karban tartják, másrészt előnyt kovácsolnak belőle! Egy prágai tévétornyot választottak meg a valaha készült 2. legrondább toronynak, ezek megvonták a vállukat és felkértek egy kortárs cseh szobrászt, hogy tegye egyedivé. Mászó babák és erős neon fények ezt a diadalt erősítik számomra, blikkfank a javából. Eszembe is jut róla, a mondás, hogy: "Kaptál az élettől egy citromot? Kérj hozzá tequilát!"
Óda a St. Vitushoz
A fentebb elhelyezkedő kép és mozdulat a legszerencsésebben elkapott titkos képeim egyike. Nem tudom érzékletesebben megmutatni mit éreztünk, mikor ránk förmedt ez a sötét, de szelíd óriás a délutáni égőnarancs fényben.
Művészettörténeti tanulmányaim során a középkor növekedett a korszakok fölé a lelkemben, mert rég éreztem annyira tudásra szomjazónak és alázatosnak magam, mint abban a 3 hétben, amikor végignyargalásztam ezt a máig nem felfedezett időszakon, a sorsdöntő vizsgám előtt.
Visszaszállva a Hradzsin e kicsiny terére, nem tudok olyan szavakat ide leírni, ami hitelesen szólna a megdöbbenésemről az épület méreteire, részleteinek gazdagságára, vagy közölt erejére vonatkozik. Visszatér rajongásom és alázatom, amiért elkezdem ezt szeretni.
Legnagyobb örömem viszont az enyémen túl a barátomé volt, mert ő most szembesült először ilyen szép állapotban megmaradt gótikus templommal. Ezáltal ő is megértette azt, amiről én csak beszélni tudtam neki.
Tisztelet a mestereknek, az útnak ami ilyen remekmű létrejöttét taszigálta ki az ideák közül.
Az igazi nagyság olyan változásokat indít el az egyén életében, ami megrengeti addigi életét.
