A kis felhőnek már nincs ezüst szegélye
Nehéz a szívem, tegnap olyan tényt kellett megtudnom, ami letaglóz, zsibbaszt és mérhetetlenül szomorúvá tesz.
Meghalt P. unokatestvére, egy olyan lány, aki nem hagyott fel a pozitív dolgok keresésével még akkor sem, amikor a klasszikus orvostudomány már csak mosta kezeit.
Ez a nő elpusztíthatatlan volt, annyi szenvedésen, gyógyszeren, rosszulléten, gyötrődésen volt túl, hogy biztos voltam benne, hogy ha nehezen is, de túl fogja élni a rákot.
Nem összeegyeztethető az agyamban még most sem, hogy ha akarok már nem írhatok neki, nem kereshetem meg Őt. Mindig biztatott az írással kapcsolatban, mindig elolvasott és hogy ha pihentetem is a festést ne mondjak le róla. Már csak miatta is felveszem az ecsetet, ő már nem fog többet se írni, se festeni.
Hiányzott a társasága. Az elmúlt évben már nagyon ritkán találkoztunk, nem mertem zavarni, azt gondoltam, hogy megvan neki a maga baja, ne kelljen még vendégekkel is foglalkoznia. Gondolhatjátok, hogy bánt ez, de már tényleg nincs mit tenni. Addig kell jól intézni a dolgokat, amíg még van kivel. Sajnos elég szomorú ez a tanulópénz.
Csak a szavai jutnak eszembe, amikor egy éve rákérdeztem mi van velük: - Hát remélem az új év jobbat hoz, mert ez az elmúlt időszak nagyon gáz volt.
Akkor még nem tudta, hogy rákos, örült, hogy kézbe tudja venni a kisfiát és hogy a szerelmével együtt lehet, van a háta mögött egy szerető család.
Timi helyett is éljétek meg ezeket.
Olvassatok bele a blogjába, tanulságos depresszív hajlamúaknak, hogy rendezzék át az agyukat, hogy mi az igazi "probléma".
Én így emlékezek rá, olvasom : http://ezustosszegely.blogspot.hu/
Meghalt P. unokatestvére, egy olyan lány, aki nem hagyott fel a pozitív dolgok keresésével még akkor sem, amikor a klasszikus orvostudomány már csak mosta kezeit.
Ez a nő elpusztíthatatlan volt, annyi szenvedésen, gyógyszeren, rosszulléten, gyötrődésen volt túl, hogy biztos voltam benne, hogy ha nehezen is, de túl fogja élni a rákot.
Nem összeegyeztethető az agyamban még most sem, hogy ha akarok már nem írhatok neki, nem kereshetem meg Őt. Mindig biztatott az írással kapcsolatban, mindig elolvasott és hogy ha pihentetem is a festést ne mondjak le róla. Már csak miatta is felveszem az ecsetet, ő már nem fog többet se írni, se festeni.
Hiányzott a társasága. Az elmúlt évben már nagyon ritkán találkoztunk, nem mertem zavarni, azt gondoltam, hogy megvan neki a maga baja, ne kelljen még vendégekkel is foglalkoznia. Gondolhatjátok, hogy bánt ez, de már tényleg nincs mit tenni. Addig kell jól intézni a dolgokat, amíg még van kivel. Sajnos elég szomorú ez a tanulópénz.
Csak a szavai jutnak eszembe, amikor egy éve rákérdeztem mi van velük: - Hát remélem az új év jobbat hoz, mert ez az elmúlt időszak nagyon gáz volt.
Akkor még nem tudta, hogy rákos, örült, hogy kézbe tudja venni a kisfiát és hogy a szerelmével együtt lehet, van a háta mögött egy szerető család.
Timi helyett is éljétek meg ezeket.
Olvassatok bele a blogjába, tanulságos depresszív hajlamúaknak, hogy rendezzék át az agyukat, hogy mi az igazi "probléma".
Én így emlékezek rá, olvasom : http://ezustosszegely.blogspot.hu/
