Bob Ross: Egy virággyermek, aki csak boldog fákat festett

"Bob" és az egyik boldog fája páros kosztüm

Lehet, hogy kivívom a képzőművészettel foglalkozó ismerőseim ellenszenvét azzal, hogy ezt az embert a számra veszem. Bob Ross amerikai festőt úgy ismertem meg, mint pop kultúrális utalást, jelmez formájában, legóként, vagy egy tini filmben azt nézte az egyik kreténként beskatulyázott mellékszereplő.
Bob műsora annyi volt, hogy egy adott témát megfestett fejből, élőben, 30 évig volt képernyőn.
Amerikában, - ahogy elképzelem - olyan személyiség lehetett, mint nálunk mondjuk, Dévényi Tibi bácsi, mindenki tudja, hogy kiről beszélsz, hiába vagy 10 éves, vagy 85.
A fent említett festőt a magas művészet úgy tartja számon, mint pipogya bohócot, aki giccseket festett. Visszatért az az elévülhetetlen vita, ami fősulis éveim alatt folyamatosan terítéken volt: megbocsátható e a giccs, csak azért mert eladható?
Volt egy nagyon kedves barátom a csoportban, aki sohasem titkolta a véleményét és a művészeti fakultázs felé vezető útját: Istenkém, ő teszkó gazdaságos festészeten keresztül szerzett vevőkört magának és a panellakását ennek is köszönhetően cserélte fel egy házra.
Volt aki úgy tekintett rá, hogy ezzel lemérgezi a művészet pátoszát és épp ezért alakult ki a "meg nem értett művész" szindróma. Engem ez sohasem zavart, persze idillikusabb művészeti kiindulópontot is lehet találni, de ha ezt dobta a gép, akkor, abból kell kihozni a legtöbbet. Álságos lenne azt mondani hogy csak azért nem fogadunk el pénzt az elkészült munkáért, mert védeni akarjuk a színvonalat.
Mert ez is olyan kérdés, hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás. A giccsfestmény, vagy a megrendelő, aki elvárja?
Gyermekként azért rajzoltál, mert szórakoztatott, csak később, akkor kaptál rá piros pontot, ha tetszett a tanárnéninek. Mivel teljesítménymániásnak nevelnek mindenkit, legközelebb úgy kanyarítottad a napocskát, hogy megkapd a piros pontod. Eltelik 30 év és a piros pontból zseton lesz. Magyar forintnak nevezzük. Annyi a képed értéke, amit kifizetnek érte, amennyire megfogja a másik embert.

Mondom, ne a képet nézd, az oda vezető utat!!

Bob Ross nevére rákeresve a magyar nyelvű anyagokban 2 tipusú véleményre találtam: a rajongó és a műkritikus, aki fröcsög. Sajnos egyik véglet sem fogalmazta meg ennek az egész műsornak az esszeniáját: piszok jó festészeti példatár, ami egy ajándék annak aki megnézi. Sem több, sem kevesebb.  Annak a kezében válik giccsé, aki amúgy is azt festene. Sajnos a jelenlegi művészeti oktatás nem ad konkrét megoldási lehetőségeket egy adott problémára, hogy például egy fény-árnyék viszonyt, vagy egy anatómiai furfangosságot hogyan oldj meg. Eléd tesznek egy pucér embert vagy egy karfiolt és szenvedj vele, a tanár jön instruálni, te meg jobb híján, csak vaktában lövöldözöl, amíg valami összefüggésre rá nem jössz, vagy aznap, vagy fél év múlva. Itt olyan fogásokat találtam, amit egy büdös szóval nem hallottam a festészeti szakirányon. A sima festészet tanáromtól sokat tanultam, de műtermi, klasszikus modort.
Úgy jöttem ki egy művészeti suliból, hogy emlékezetből rajzolom az emberi anatómiát, de fogalmam nincs mai napig, hogy kezeljek festészetileg egy nagyobb teret, közeget.  

Számomra ez a festészeti műsor olyan leleplező volt, mint amikor Julia Child lerántaná a leplet, hogy az omlette du fromage, csak egy sajtos rántotta. Eltűnik a misztikum, a pátosz. Az a fura kis ember, csak vakargatja a vásznat és fejből odarittyent egy sziklaoldalt, vagy fákat, vagy egy régi csűrt, csuda fodros felhőkkel az égen. Nem az számít, hogy nem tud megállni annál az állapotnál, amit még lehetne jó szándékkal kitenni egy falra, hanem belefest egy kis plusszt, amitől már gejl. Na és? Ő dolga neki mi tetszik, de amíg eljut addig, azt érdemes megnézni.
Talán azért is szimpatizálok vele, mert azt látom benne, ahogy én neki kezdtem réges-régen, könnyeden, boldogan. Itt fogja meg a festészet lényegét: nem azért fest, mert kell, vagy mert fizetnek érte, hanem azért fest, mert gyönyörködteti. Utólag olvastam, hogy a felvételeit ingyen csinálta és a fennmaradó idejét az osztályaival töltötte. Hány ilyen közszereplőt lehet találni? 
Játszik a vásznon és belefeledkezik, épp a technikai tudás miatt. Nem kell agyalnia rajta, miképp csinálja, sémákra építkezik.

Rossz ez? Szerintem amíg nem csontosodik be, hanem egy rugalmas mankó az alkotásban, nem. Legalább van miből építkeznie és ha kell elvonatkoztatnia.
Csak szemezgessetek, tanulhattok belőle. Legalább ez az életpálya is alátámasztja amit mondtam régen: nincs tehetségtelen ember, csak olyan, aki nem gyakorolt eleget.