Szerelmem a török konyha, 2. rész

Csapongásom ebben a bejegyzésben is megmarad...
Húsokról: mivel mohamedán vallású országról beszélünk, valahogy nem sok malacot láttunk. Nem is érzed a hiányát, mert úgy készítik el a marhát, a borjút, a csirkét és ritkábban a halat, hogy betegre zabálod magad belőle.
A henteseknél sokszor láttunk birkát kipakolva, legtöbben, ezt vásárolják. A hentesek, mint (jobban megnézzük) nálunk is, pirosra festett üzletben találhatóak. Külön jóságnak tartom, hogy itt nincs szokásban, hogy az épp levágott állat fejét nem tűzik közszemlére frissességét bizonyítandó. Bár azért élmény, nem egy állatvédős, de azért érdekes tapasztalat, ilyen hagyományt is működésben látni. 
Kitérő: Sajnos a búcsúvacsoránk olyan jól sikerült, megfeküdte a friss és ropogós makréla és a sült krumpli a gyomrunkat, hogy az éjjeli felkelés, repülés, buszozás nem volt kéjutazás. Első dolgom volt jelezni a felszállás előtt, hogy ha jót akarnak maguknak, akkor biza készítsék ki nekem azt a hányós zacskót! Spórolnak a lelkemék, ilyenen nem kellene.
A mohamedán disznó ellenességre visszatérve, egy dolgot nagyon hiányoltam a reggelinkből, itt jöttem rá, hogy mennyire fontos nekem: 1. virsli vagy normális sült kolbász 2. szalámifélék.
Ugyanis azok a felvágottak, a sült kolbásszal egyetemben borzasztó mű ízűek és színűek voltak. Kiabáló rózsaszín! Tudom, hogy tisztátalan állatnak tartják a röfit, de be kell látniuk, hogy a mocskos kis bestia íz és állagbeli segítsége és ZSÍRJA nélkül nem lehet élvezhető szalámiféléket előállítani. Egy kicsit büszke voltam azért, hogy milyen finom felvágottaink és zsírtól csöpögő, szaftos ízes sült kolbászaink vannak.  Mert nagyon büszkék ám a paprikájura, csak épp nincs mihez társítani.
Vannak viszont dolgok, amit érdemes lenne átvenni: az irdatlan mennyiségű és minőségű saláta, az egészen roppanós frisstől a joghurtos, fajsúlyosabb csirkés salátákig.
Egyik reggel egy magányos tányérra tévedt a szemem, púposra volt rakva fűszernövényekkel. Nagy zöld bokor, néhány szelet paradicsommal, fehér héjú keménytojással. Gondoltam magamban, milyen szélsőséges étrenden van valaki, nem most kellene aszkétát játszania. Ledöbbentem, mert 10 perc múlva láttuk, hogy a portás tányérja volt, egy meglett pasié, aki egész nap, értsd 06:00-23:00-ig szaladgál. De olyan jól nézett ki, ahogy össze voltak válogatva, hogy gondoltam kipróbálom.
Hatalmas retkeket, répákat 20 cm-es hasábokra szelték és úgy ropogtattad a hús mellé. Fűszernövényeket hosszan, egészben, épp csak megmosva kidobrak nagy tálban, hogy vegyétek egyétek. Leggyakoribb volt a menta (néha jutott a teámba is), bazsalikom, petrezselyem levél, kapor!


A kaprot a kistestvéremmel csak undorodva kipiszkáljuk a töklevesből vagy a töltött káposzta mellől és mérgesek voltunk mindig anyukámra, ha galád módon beleaprította. DE zsengén és salátaként fenomenális és frissitő, a mentáról nem is beszélve.
A galambsalátát minden nap ettem, de mást is, amit nem ismertem, volt olyan ami csípős, borsos volt, volt ami jellegtelen, volt aminél rájöttem, hogy spenóthajtás, vagy volt ami sóskaszerű. A retkek fehér húsára, a friss sajtokra akkor őrölték a fekete köményt, ami olyanná tett mindent, mint egy nagyon szofisztikált, idővel bekúszó erős, karakteres íz az alap mellé. Most olvastam mennyiféle egészségügyi hatása van....Sok.
Sütemények: sztereotípiám a szirupos, színes, hivalkodó süteményekről teljesen helyt állt. Az első napokban ismerkedtünk azzal a fura darás, morzsalékos alaptésztával, amit ízesítenek és a sütőböl kivéve nyakon öntik a forró tésztát néhány deci sziruppal. Fele víz, fele cukor. Az inzulinszintünknek kellett ismerkednie ezzel a feladattal, de néhány nap múlva a pékségben vettem a baklavát, mert megkívántam vacsora után. Szerintem az egészséges főételek sem menthetnének meg attól, hogy ne legyek itt száz kiló.
Egy puccos belvárosi cukrászdában próbáltuk ki a pisztáciás baklavát, gondoltam, bízzuk a profikra. Hát kicsit csalódás volt. Mindig langyosnak, vagy forrónak képzeltem egy kiadósabb, melengető dolognak. Elénk adtak egy hüvelykujj vastagságú és hosszúságú kis akármit evőeszközök nélkül, egy falat volt. Forgattam a tányért, sehonnan sem nézett ki jól. De pár nap múlva vettem a szomszéd pékségben, ugyanannyiért negyed kilót, ami nem 2 napos volt és korrigálta az előzőt.
Utólag tudtam meg, hogy nagyon szeretnék kipróbálni egy sütit, az ún. kadayif, vagy künefét. Itt mindenhol árulták, olyan mint a vékony cérnametélt és a palacsinta átmenete és minden további nélkül bevásárolhattam volna belőle. De nem, mert a tudás hatalom és a nem tudás, sok elmulasztott élmény.
Legközelebb bevásárló listával megyek, beraktam egy kisfilmet gyönyörködni. 
Kadaif (reggelire eszik!!) sajttal, pisztáciával.

Pékségben: száraz apró sütemények, ilyeneket kaptunk az ötórai teához

A sütemények és pudingok (nem porból!) mellett elengedhetetlen volt az, hogy mindig legyen kirakva néhány féle gyümölcs amit az euró zóna rabjaiként, kisgyerek módjára kóstolunk természetes közegében.
Úristen! A narancsot nem lehetett volna gerezdekre szedni, mert nem volt fehér hártya közötte, ilyen amikor nem egy hajón lehűtve az érési folyamat közepén érkezik! Annyira finom volt és a savassága eltűnt, tényleg édes gyümölcs. A citrom szintén más, ha hagyják megérni. Gondoltam sokat arra, hogy ezek után mennyi élvezeti értéke (és értékelhető vitamintartalma) lesz számomra, ha itthon veszek ugyanezekből. Nem hiába nem terem meg nálunk, így hazai alternatívák után kell nézni. 
Alma méretű szilvák voltak, nagy várakozva beleharaptál és majdnem beletört a fogad, olyan éretlen volt. Egyet hazahoztam, itthon pár nap után megért.  
A városban sétálva találtam egy lime fa sort, örvendeztem neki és morzsolgattam az aromás leveleit. 

Csak érdekességképp: (szobanövény) FIKUSZ FA! Mert itthon van. Ja ez egy kisebb, fiatal példány.

        

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Walipini: medencének indult, üvegház lett belőle

Kender: egy "magasröptűbb" építőanyag

BBQ csirke sütőben sütve

Walipini: tervezés

Komposzt kazán, az erjedés magasiskolája