Megalkudtunk hát, szerelmem
Ebben a bejegyzésben olyan témáról próbálok szólni, amely nekem éteri síkokat verdes, mégsem tudok vele zöld ágra vergődni. Mindig arra vágytam, hogy úgy találkozzak a majdani férjemmel, hogy meglátom és megszeretem. Viszont így, közelebb a harminchoz, mint a hegyke húszhoz, be kell látnom, hogy én már azt a puskát ellőttem.
Egy 13 éves csitri mindent elöntő szerelme talán a legintenzívebb dolog a világon, olyan, ami miatt hányingertől gyötörten, minden nap visszafele ülsz a villamoson, mert két másodperccel tovább csodálhatod az égi tünemény földi lakhelyét, az, amitől nem tudsz egy értelmes mondatot összerakni a piruló orcád és a szíved infarktus közeli állapota miatt. Nincs mit tenni, azóta ezt keresem, hiába. Azt hittem velem van a baj, mert az óta sem vagyok közömbös iránta, viszont azt is számításba kell venni, hogy minden egyes nap a földön, rugdos a változás felé.
Így a csodálatos, másikat extrákkal felruházó, viszonzatlan szerelem észrevétlen átalakul nosztalgiává. Egy szerelem emlékét szeretni, meg nem túl aktív, sőt nem is boldog dolog.
Mit is mondott, a drága Cserháti Zsuzsa? „Van, amit nem gyógyít meg az idő sem, de kezeli minden nap” – persze, hogy kezeli, ha hagyjuk neki!
Gondolkodóba estem, mert el kellett telnie néhány önromboló magányos estének a felmagasztalt nagyvad csúfos erkölcsi bukása miatt bánkódásban, azért a kristálytiszta elgondolásért cserébe, hogy rájöjjek, nem Tatjana Larin viszonzatlan, okos bánkódására, hanem Olgácska egyszerű, boldog praktikumára vágyom.
A szerelemmel szeretés sajnos nem a hétköznapok kiváltsága, mert az a gyönyörű, díszes érzelem nem bírja ki a kicsinységek gyarlóságát hosszútávon. Aki nem illeszkedik hozzánk emberként, ha mindenben azt kell keresnünk, hogy mivel alkudhatunk meg, vagy melyik elvünkből ne engedjünk, akkor nagyon nehéz lesz minekünk kalitkába zárni a boldogság kék madarát.
