Bihari Game Over

Nem tudom más, hogy van vele, jómagam szentimentálisan tudok kötődni helyekhez. Szegedi életemhez, kis „Tűsarok” utcámhoz, ahova odahallatszott az átkos szőke és gyönyörű troli hangja, és közel volt a Tisza part, ahol negyven fokban ültem egy bicikli hátsó ülésén, azon izgulva, hogy az egyensúlyozó lábam nehogy egy kukába üssem. Szeles séták, félig elkésve kedd reggelenként a gyakorlóba, a régi hídon, kezemben egy jó adag kávé.

Nem gondoltam volna, de közel a családomhoz, megyémben is találtam magamnak egy darabka otthont.

Mint ahogy lakva ismerszik meg az ember, egy város karaktere is csak akkor átlátható, hogyha benne élünk és kicsit a darabjaivá válunk. Így történt velem és Berettyóújfaluval. Távolról sem illeszkedtem be, nem szereztem barátokat, de éreztem, ha csak néhány hónapig is, hogy ide tartozom, ide hazajöhetek.

Az, hogy benned van az otthon érzése, mikor kilépsz a súlyos üveges ajtó mögül, az, hogy úgy nézel bele a postaládádba, hogy az a sajátod. Amikor elindulsz futni, elmondhatod magadról, hogy a „megszokott” utadon mész. Ha könyvtárba mész, fejből tudják, hogy ki vagy és megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Ez boldogság.

Utazó szellemem sohasem hagyott lenyugodni, hogy valahol otthon legyek, mindig számolnom kellett azzal, hogy ennek vége lesz. Így, az évek során kialakult egy makacs vágyódás bennem az iránt, hogy valahova haza akarjak érkezni.

Volt egy kósza pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ez a kis város lesz az. Úgy tűnik nékem, keresnem kell tovább. Megkaptam az ukázt, pakolj kislány! Még egy hónap az életem ebben a csodavárosban, ahol a zsinagóga régen vaskereskedés volt, ahol gőzölgő folyam jön ki a fürdő alól, ahol néha láthattam távolról azt a férfit, aki egy rendes lány vágyálma lehetne és aki nem akar tudni rólam.