Le Café de Capucine

Egyszerű és csodálatos felnézni néha az égre . Olvasok egy könyvet arról, hogy egy remetével beszélgetnek az orosz tajgán, hogy a szeme hozzászokott az éjszakai holdfényhez és tökéletesen elég mindenhez, hogy receptorai kikapcsoltak és nem fázik a hideg teleken. Valami egészen más lelkiállapotban van az az ember, aki úgy nőtt fel hogy, együtt zizeg mindennel, ami körülveszi. Olyan távol állhat tőle minden ami minket alkot. Majomparádénak tűnhet. A napokban este autóztunk hazafele, amikor megálltunk. Előtte is néztem a holdat, akkor kipattantam és elkezdtem visszafele futni az út mentén. A semmi közepén, ahol autók csak valami ormótlan, hangos, egyáltalán nem barátságos masinának látszanak, valami megmozdult az agyamban. Eleinte csak a sápadt narancs gömb volt az egyetlen és nagyon kevés fény, de ahogy távolodtam az autótól, megszűntek a a technokrata világ hangjai és átvette a szél és a fák lombja. Egyre tisztábban kivettem a formákat, a hold fényében láttam.  Csodálatosan szép vo

Az elmúlt időszakban valahogy eltávolodtam ettől a kis világtól. Nem szándékosan és igyekszem minél hamarabb visszatalálni. Az is benne lehet, hogy igyekszem a munkahelyemen a legjobbat adni. Adnom kell és szivesen adok. De nincs több. Örülök, hogyha idekucorodhatok és adhatok az álmaimnak egy kis infúziót, hogy ne sorvadjanak el teljesen. Kitartok az ember és a természet összhangjáról mondott gondolatok mellett, hiszem, hogy a sok napsütés, az otthon felejtett sapka, sál hatással lesz az enerváltságunkra is. Fejben irok ide, az elkövetkező recept hetek óta vár, hogy bemutatkozhasson. Ez a blog nem csak az épitészeti, művészeti szösszenetek tárháza, hanem főzéssel is foglalkozik. Ezért Capucine Kávéháza. Dr. Saly Noémi megtanitotta a múltkor, hogy kávéházi étkeztetés alatt öles buktákat és szép szendvicseket érthetünk, nem a bécsi divat szerinti kávézó-cukrászda kombinációt. Mindig szimpatizáltam az egyszerű ételekkel, rövid kis életemben nem azokra a kajálásokra emlékszem pontosan,

Nem rejtettem sohasem véka alá azt, hogy a debreceni mikrofilmtár nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szeressek itt lakni, hogy találjak szépet és értéket ebben a városban. Nem ilyen lelkülettel költöztem ide vissza 2 éve. A múltkor megláttam az egyik félreeső polcon egy fényképalbumot, amire az volt felfirkantva: Műemlékek. Hogy nem láttam még eddig? Viszont amint a munkám elvégeztem (na jó bevallom, még közben is) rárepültem és annyira hangulatos, néhol piszkosan is kedves város volt régen Debrecen. Az agyam behelyettesiti a mostani épületeket és csak ingatja a fejét. Az ott dolgozók, köztük egy helytörténész bácsi azt szokta az ilyen aranykorra révedező dohogásaimra mondani, hogy szükség volt rá. A háborús bombázások után az emberek sousterrain-ekben, alagsori lakásokban laktak. Sem nem egészségesnek, sem túl élhetőnek nem gondolják, a kevés fény, a beszoruló pára miatt. Más sajnos nem maradt. Kicsit ilyenkor elszomorodom a földbe vájt odú, földház éptési utópiám foszlani látszik, de

A hétvége egy lélegzetvétel alatt már át is fordult hétfőbe. Ironizálva, édeskésen énekeljük azt a chansont, hogy: Igy múlik el az életünk, emlékezünk emléééékezünk... Most még csak vicceskedünk ezen, nem vesszük komolyan, de tényleg ez van. Mindig eszembe jut ilyenkor, mintegy mementóként, hogy: mit raktál ma le az asztalra? Nem, tévedés ne essék, nem arra gondoltam, hogy hány papirt tologattam egyik helyről a másikra, hány embert szolgáltam ki, milyen információkkal láttam el őket, mennyit költöttem...nem. Mi volt az a napodban, ami előre visz a céljaid felé? Épitettél e ma (gondolat, gesztus, emberi interakció) valamit, ami jobbá tett téged? Volt ilyen? A válaszom nem lesz meglepő, néha nem tudok ilyen momentumot kiemelni a napomban. Sőt olyan is elő szokott fordulni, hogy nemhogy épitő, romboló vagyok. Sajnos nem mindig a jó időben veszem ezt észre. A műterápia első ismert páciense: Vincent Van Gogh Viszont a javamra irhatom azt, hogy strigulázom a jó dolgokat az életembe

Lehet hogy még a nyakunkba kapunk egy olyan bizarr és nagyon fura néhány téli napot mint tavaly (Tudod, mikor jött az SMS, hogy: ne izguljon, úton a segitség, üljön át másik autóba) márciusban, viszont azt nem vitathatja el tőlem senki, hogy valami bontogatja szirmait. Kis dolgokban vehető észre: a bátorságból felvett tavaszi kabátok, az új kezdeteket tervező, kiadó üzletek kirakatához nyomott orrok, akik most, a ló évében mondták azt, hogy megvalósitják a műkörmös szalont, ruhaboltot, éttermet stb. Olyan jó ilyet látni. PONTOSAN! Nemoskára itt az újhagyma szezon! Végre nem nevetnek ki mikor rákérdezek a napszemüvegekre egy boltban...tudod a szemedet csak akkor zavarhatja a fény, ha elég meleg is van hozzá. Az emberi civilizáció, kikkéri magának, hogy a természet hatással van ránk, mert ugyebár gondolkodó lények vagyunk, mi kovácsoljuk a saját sorsunkat. Szerintem a természet a legokosabb feleségek módszerét használja: úgy irányitja a férjét abba az irányba, ahogy ő szeretné, ho

Most nézzetek erre a csodálatos famunkára! Ez a kapu közel van a munkahelyemhez. Általában úgy szoktam felfedezni egy ismeretlen területet, hogy elkezdek poroszkálni a kicsi, jelentéktelen utcákon mint egy kóborkutya. Nem vizelek sehova, csak kis kitérőket teszek, mert a térkép úgy lehet a legteljesebb ha a "Zsebkosz köz"-ökre is odafigyelsz. Ezt üzenem a Google térképautójának, akik az otthoni cirka 4 (na jó 3,5) km-es utcánkra már nem kanyarodtak el. Apropó, mint ahogy az élet sem nagy theátrális pillanatokból, hanem sok kicsi, látszólag hasonló hétköznapból tevődik össze, itt Debrecenben a Nagytemplomon kivül bőven van csodálnivaló. Lehet, hogy nekem van erre ráállitva az agyam, de akárhányszor megyek el előtte, nem tudom nem megcsodálni. Reggel a surló fény jobban kiemeli a toldott foldott kapu részformáit, a faragványokat. Ez volt az első eset amikor este arra sétáltunk.

Tudom, hogy furán fog hangzani, de ha mi egy igazit szörnyülködni akarunk, akkor nem az aktuális politikai kábárét, nem is a való világot, vagy hasonló, hülyeséget épitő tévéműsort kapcsolunk be, hanem bekapcsoljuk a National Geographic-ot. Végtelenitve sugározzák a második világháborús dokumentumfilmeket. Nem vagyunk sem antiszemiták, sem rasszisták, bár ők sem fognak koncentrációs táborokat mutatni vasárnap délelőtti matiné műsorban. Dokumentumok meghamisitásáról, vagy kémek módszereiről szólnak. Pszichológia, a harmadik birodalom ideológiai háttere, a hatására kialakult művészet, háborús bűnösök megkeresése és letartóztatása. Az volt a kedvencem, amikor a kérdőre vonáskor a kedves 80 éves volt SS tiszt csipőből igy reagált a vádakra: Én csak parancsot teljesitettem, viszont 2 km-re lakik egy IGAZI náci, ő igazi szörnyeteg volt, XY-nak hivják. Ha őt feladtam, akkor engem ugye békén hagynak? Nem hiába nevezték az általuk használt dél amerikai menekülési útvonalat patkány járatnak.